Tudtam az elejétől kezdve, hogy ugyan szép és vonzó, nem lesz nekem elég

Henrietta levele válaszra késztetett

– írja bevezetőként egy olvasónk, akit ugyan igazából nem így hívnak, de nálunk Brútusz álnéven fog szerepelni. Henrietta levele a múlt héten jelent meg itt a Randiblog Inboxban, ahol olvasóink tapasztalataikat, saját történeteiket oszthatják meg. Henrietta levele szintén egy válasz volt, méghozzá Lambertnek, de ne menjünk ennél tovább vissza a reakciók láncolatában, mert a lényeg az, hogy Henrietta azt írta, hogy ugyan kemény munka is tud lenni egy működő és szeretetteljes kapcsolat fenntartása, de nekik sikerült, és hűségesen kitartanak egymás mellett a férjével immár 15 éve, három gyereket nevelnek.

Éppen a gyerekvállalás az a fő kérdés, ami miatt Brútusz úgy érezte, meg szeretné osztani a saját példáját is, itt ugyanis nem feltétlenül ért egyet Henriettával abban, hogy akinek nincs olyan harmonikus kapcsolata, mint nekik, az a társadalmi nyomás vagy egyéb ok hatására ne vállaljon gyereket. A címnek választott idézetből már nyilván ön is sejti, hogy Brútusz életében nehézséget jelentett a monogámia, de a részleteket és a következtetéseket már maga fogja elmondani alább a levélben.

Ezek után, ha van kedve, ön következik! Hozzászólna? Folytatná a láncot saját tapasztalataival? Van egy története, amit megosztana? Kérjük, írjon nekünk e-mailt az alábbi címre!

„Henrietta története a legszebb sztori, amit jó ideje olvastam ezen a blogon. A legszebb, de a legritkább is. Iszonyúan kivételes szerencse, hogy valaki találkozik és összejön az Igazival. Sok száz pár közül alig egy-kettő, aki ennyire szerencsés. És itt valóban szerencséről van szó, senkinek nem garantált, hogy találkozik azzal a személlyel, aki egész életére elég lesz számára, aki mellett más nem jelent csábítást, és akivel közösen, egymás mellett minden nehézségben kitartva végig tudják játszani az életüket. A legtöbb ember nem találkozik ilyen társsal.

Én pl. – mint sokan mások is – a harmincas éveim elején azért nősültem meg, mert már saját családot, gyermekeket akartam, apa akartam lenni. Elvettem azt a lányt, akiről azt gondoltam, hogy a legjobb anya lesz, otthonteremtő, könnyű lesz vele az együttélés, a család menedzselése. Ez teljesen be is jött: nagyon jó anya (a mai napig is), könnyű volt a terhességtől kezdve a szülésen, babázáson, GyED-en keresztül az iskoláig (most középiskolás, illetve felsős a két gyerekünk) mindenben; ami család és hétköznapok, abban nagyon partner volt. Lakás, majd ház, új autó minden harmadik évben, tengerparti nyaralások, szakmai előmenetel, stb.

Ugyanakkor azt is tudtam az elejétől kezdve, hogy ugyan szép és vonzó leány volt, mégis, mint nő, nem lesz nekem elég. Ez is bejött (hogy az első gyerekünk után meghízott, amit több mint tíz évig nem is adott le, hozzáadott a problémához, de az alaphelyzeten nem változtatott.) Mint nő, nagyon hamar nem volt már elég, épp, mint gondoltam. Kb. öt évig bírtam „hűségben”, aztán persze jöttek a „megcsalások”, néha több évig tartó titkos szeretői viszonyok, szűk 15 év után elváltunk. Akárkit veszek el feleségül akkor és ott, ez lett volna a vége, egyszerűen azért, mert nem találtam még rá akkor az Igazira.

Elmúltam negyven, mire összehozott a sors azzal a Nővel, aki túltesz mindenki máson, aki elég lenne egész életemre, aki mellett senki más nem számít, nem csak fellángolásból, hanem éveken-évtizedeken át. Épp, mint Henrietta és a férje, csak ők a legelején akadtak egymásra. Legyenek nagyon hálásak a Sorsnak, ilyen nem terem minden bokorban, sokan úgy élik le egész életüket, hogy nem találkoznak az Igazival, max. ideig-óráig fennálló lángolás lesz belőle, de az endorfin-termelés cca. 3 éve után úgy esnek le egymásról, mint egy elfáradt mágnes a hűtő ajtajáról.

Éppen ezért azonban maximálisan nem értek egyet Henrietta végső konklúziójával:

Csupán társadalmi vagy akármilyen más nyomásra se házasságot, se gyereket ne vállaljon senki.

Nem, nem és nem. Ha ez igaz lenne, rég kihalt volna a fajunk; ráadásul mindenki magányosan pusztulna el öregkorában. Ugyan a válásunk nem volt szép, volt üvöltözés meg ajtócsapkodás is, de ha tudom már harminc évesen, hogy ez lesz a vége, akkor is belevágok, és ebben a volt nejem is egyetért. A gyerek léte, az új élet adása itt a Földön olyan sokkal több és fontosabb dolog, mint az, hogy anya és apa végül válik, ami össze sem mérhető a válás jelentette nehézségekkel, esetleg traumával. Ez egyben válasz Lambertnek is, aki Henriettát levélírásra sarkallta. Pl. nagyon kis extrém kivételtől eltekintve nem igaz, hogy:

egy jól sikerült kötelező párkapcsolat-beszerzéssel sok embert tehetsz majd boldogtalanná. Pl. a még nem létező gyermekeidet, akik nem tehetnek majd a te baromságodról.

Nos, az a helyzet, hogy a gyerekek általában simán túlélik a válást és alkalmazkodnak az új helyzethez, majd felnőnek, és normális emberként élik le az életüket. Igen, talán lesz egy kis sírás, mint egy esés után a biciklivel a játszótéren, de a legtöbb esetben a válás normálisan lemegy, a szülők megegyeznek, a gyerekek felnőnek, semmi extra.

Volt itt egy anyuka, aki teleokádta ezt a blogot a volt férjével kapcsolatos sérelmeivel, hogy mennyire tönkretette szegény gyereküket, aki évekig ágybavizelő lett emiatt, stb.: nos, ilyen csak nagyon, nagyon ritkán van; gyanítom, ez is inkább az anyuka túlzó fantáziájának a terméke volt eldurrant dühében. A valóságban kevés olyan helyzet van a sok-sok válásból, ahol a gyerek valóban súlyos és maradandó lelki sérülést szerez.

Az a kisebb trauma, ami a váláskor éri, persze nem kellemes, nade hogy akkor emiatt már akkor inkább meg se szülessen? Mekkora hülyeség ez! Az emberek nagy része a házasságkötésig nem találkozik az Igazival, de szerencsére ez nem kizáró ok sem a házasságkötésre, sem a családalapításra. Azoknak is jár a család meg a gyermek, akik nem olyan szerencsések, mint Henrietta és a férje, és azoknak a gyerekeknek is jár az élet, akiknek a szülei idővel elválnak.”