Elsősorban a Tinder, nem-Tinder témakörhöz szeretnék hozzászólni, egyébként meg a tapasztalataimat kívánom megosztani.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Van még egy olvasói levelünk a hétre, ez is a Randiblog szokásos e-mailcímére érkezett, a beküldőt a Lilla álnévvel ajándékozta meg a véletlen. Természetesen maga a levél alább olvasható teljes egészében, úgy, ahogy kaptuk. Nagy örömünkre szolgál, hogy a Randiblognak rengetegen írnak a társkeresőkön, például a Tinderen szerzett tapasztalataikról, igaz, általában negatív tapasztalataikról, és amint Lilla a fenti bevezetőben írja, alapvetően ő is ebből a témából indul ki.

De Lilla levele jóval több, mint egy beszámoló arról, hogy hogyan járt tinderezés közben, a történetet ugyanis a házasságával, illetve annak végével kezdi. Lilla ezután látott neki a társkeresőzésnek, és levele zömét egy konkrét randi leírása teszi ki – ebből a leírásból származik a poszt címének választott mondat. Ha Lilla levele elolvasása után (vagy akár már előtte) ön úgy érzi, hogy szintén szívesen mesélne, reagálna, vagy lenne valami megosztanivalója, kérjük, írjon nekünk e-mailt az alábbi címre!

Ez a címünk, klikkeljen ránk:
randi@mail.velvet.hu

A történetem nagyon friss, egyfelől 1,5 éves, másfelől nincs még három hónapos. Már hetek óta lelkesen tervezem az írást, de eddig az élet még mindig közbeszólt...

A mese ott kezdődik, hogy hosszú (13 éves) házasság végnapjaiban voltam, heroikus küzdelemben az érzelmekkel, hiányokkal, árulásokkal, cserbenhagyásokkal, magánnyal. Ahol még mindig hittem, mindig bíztam és reménykedtem, utólag úgy látva, talán túlságosan hosszasan is. A „végnapok” másfél évig tartottak, egy közösen elhatározott, ámde már egyedül végigvitt projekt (házépítés) amúgy is megterhelő, amúgy is feszültségekkel teli közegében. Amikor kiderült, hogy a férjemnek barátnője van, már szinte nem osztott, nem szorzott, a magányos karácsony, az egyedül töltött szilveszter, a kivitelezővel való hadakozás, a hetvenvalahány gyötrődve eltöltött hétvége után.

Nem mondom, hogy a feladataim, a projekt befejezése okán, igazán fel tudtam volna mérni a helyzetemet. Hosszú ideig csak a felszínen akartam maradni, és ebben az adott keretek, nap nap után, amit meg kellett tenni, végül is sokat segítettek. Most utólag, úgy látom, centiméterről centiméterre értettem meg a körülményeket, a hangsúlyokat, azt, hogy mire számíthatok, és mire nem. Végül egy apróság lendített át a kérdőjeleken.

Kérdőjelek egyáltalán azért lehettek, mert a férjem viselkedése rendkívül ambivalens volt, Valentin-napon éjfélkor beállított, de előző este az új nőt vitte vacsorázni, a ház elkészültekor majdnem minden holmiját az enyémekkel együtt költöztette, de itt már nem aludt, eljött nyaralni, de a harmadik napon visszautazott, végig azt mondta, bennem gondolkodik, de együtt már nem élt velem.

1000 telefonomat nem vette fel, 1000 üzenetemre nem válaszolt. Próbáltam felfogni, miben vagyok, mire számíthatok.

Az „apróság” egy videó volt, amiben úgy éreztem, áttételesen rólam beszél, rendkívül sok indulattal, támadólag, a vélt igaza, és sértettsége teljes tudatában, pökhendi önérzettel, primitív indulatokkal, ámde nyilvánosan. Olyan volt, mint egy igazi haslövés. Azt éreztem, hogy nincs tovább. Hogy ennyi volt, és hogy igazán hülye vagyok, ha még mindig, bármiben hiszek.

Egy héten belül regisztráltam a Tinderre.

Budapest közeli településen lakom, beállítottam 60 km-re a keresési hatótávot, 3 év mínuszt, 5 év pluszt, a sajátomhoz képest. Nem kellett sokat várnom, zúdult rám a pasik figyelme, percenként pittyent a telefonom.

Érdeklődéssel figyeltem az eseményeket. Sok rosszat és kevés jót hallottam a Tinderről, mindenre fel voltam készülve.

Legnagyobb meglepetésemre már kezdettől fogva alapvetően udvarias, tisztelettudó üzenetekkel találkoztam. Mindenki, akivel találkoztam (virtuálisan), józan, mérsékelt, kedves, a legjobb oldalát mutató férfi volt. Senki nem küldte el a fotót a farkáról. Az események sodrásában gyorsan szűrtem, először természetesen kép alapján, aztán az üzenetek tartalma szerint. A pina-bubusok, ostobák, unalmasok, az élet rokkantjai gyorsan repültek. Két férfival találkoztam viszonylag korán, mindkét esetben az első percben látszott a nagy nem, de udvariasan végigültem a kötelező 50 percet, aztán leléptem.

A matchek között sorban álltak többen, akik még nem írtak... Köztük egy férfi, akinek a fotóit kedvtelve nézegettem, és vártam, hogy az illető végre megtegye az első lépést. Talán két napot kellett várnom, amikor végre üzenet érkezett tőle is.

Hm..., innentől eléggé felgyorsultak az események... hol is kezdjem...? Már az első üzenet kivált a szokásos üzenetek sorából választékosságával, csendesen kedves stílusával.... Aztán természetesen jó pár további üzenetet váltottunk, és a megnyerő stílus nem csak maradt, hanem színeződött újabb rétegekkel, okosságból, szellemességből, férfias erőből, vonzásból. Igazán felkeltette az érdeklődésemet! Hamarosan telefonra váltottunk, meghallottam a hangját is, gondolatokat cseréltünk..., hm..., fokozódott a hangulat. Egy meleg, kedves hang, figyelem, igazi érdeklődés, okosság, szellemesség, ezek voltak az első benyomásaim. Utólag értelmezve azt látom, nagyon-nagyon sok minden kiderült az első hívásokból, vagy direkt, vagy indirekt módon. Kiderült, milyen mélységű kapcsolatot keres, mitől fél, hogy tud szeretni, mi fontos neki egy nőben, egy kapcsolatban, hol sérült meg, hol a legerősebb. Üzeneteink, hívásaink, gyorsan erotikus irányt vettek, a maximumig csavarva a várakozást, elképzeléseket.

Kb. 2 hét utánra terveztük az első találkozást. A Tinder algoritmusának hála, noha mindketten 60 km-es körzetben kerestünk volna, 100 km volt köztünk. Valahol félútban egyeztünk meg, egy mindkettőnknek ismeretlen helyszínen. Itt előtte nem sokkal esett le az első hó, most december elején, a táj hófehéren ragyogott, amikor egy ismeretlen falu, ismeretlen főterén a CBA Príma parkolóban már kb. 40 perce vártam őt.

Nem mondom, hogy nyugodt voltam... dúltak bennem az érzések, mit csinálok, az előzmények, az erotikus üzenetváltások, az intenzív érdeklődés, az arca képe, a várakozás. Végre feltűnt a domboldalon lefelé jőve a megadott színű és típusú autóban. Noha viszonylag messze volt, muszáj volt jól benéznem, és megdobbant a szívem....

Hát... ööö, nehéz elmesélni.... kipattant a kocsiból, és azonnal szájon csókolt, amit én igazi csókkal viszonoztam. A közelség íze volt az első tapasztalatom. A sok szakáll, a meleg ajkak, a ragyogó tekintet, a gyűrött ing, az édes csók, csókok özöne, amire emlékszem. Hogy néha felnéztünk, aztán újra összetapadtunk, hogy átölelt, magához szorított, hogy hozzá simultam, nekidöntöttem a csípőm, hogy megharapott, hogy majd elájultam. Erre még én sem számítottam. Nem vagyok már igazán fiatal, azt hittem, sok mindent láttam az életben, hogy nem igazán lehet már nekem újat mutatni, de ez több volt, mint amit el tudtam volna képzelni. Az első mondataink is szimbolikusak, én állítólag azt mondtam, „Annyi ideje várok rád...” (elvileg csak a 40 percre értettem), ő pedig azt, „Milyen szép vagy...”.

Az első randink kb. 2 órás volt, ezen ismeretlen faluban, ahol a következőkben elbotorkálunk a falu határáig, hétvége volt, kértem, vigyen egy természetes helyre, ahol tudok pisilni. Az erdő határán álltunk meg, út közben végig fogta a kezemet, és olyan, de olyan kedvesen nézett, hogy arra nincsenek szavak. Azt még hagyta, hogy elvégezzem a dolgom, aztán odajött, simogatott, ölelt, csókolt, nézett rám a szemeivel... Hm... jobbra-balra sandítottunk, hol bújhatnánk el, körben emeletes házak tetőablakai néztek ránk, bennem dúlt a harc a vágy és a női méltóság között. Nagy nehezen abban egyeztünk meg, hogy gyorsan keresünk egy panziót. 10 percen belül eljutottunk az áhított szobába. Én csak a nagy fehér ágyra emlékszem... Levetkőztünk, pont, mint a buta amerikai filmekben, szerte-széjjel hányva mindenünket.

Az újabb fordulatok csak ezután következtek: az íze olyan volt, mint az előbb, de már egy érintésemtől elélvezett. Végtelen gyöngédséget éreztem, lobogó tüzet, mohó vágyat, közelséget, olthatatlan szomjat. Valamiért, nem tudom, miért, sohasem fogom tudni megmondani, azt találtam mondani, „Bánj velem úgy, mintha a mocskos kis kurvád lennék”. Igazi ámulat és elismerés lobbant a szemében. Belenéztünk egymás szemébe, úgy, mint akik először látnak férfit és nőt, és már sohasem fognak tudni a világra úgy tekinteni, mint azelőtt.

Zavarba kerültünk, sok volt egyszerre. Kibotorkáltunk a szobából, nekem haza kellett mennem. Lent rágyújtott. Még a cigire is féltékeny voltam a szájában. Csak néztem, ahogy csücsörít, az ajkakat, amik az előbb még engem csókoltak.

Erős zavarodottságban hazakerültünk mindketten.

Mélyen megérintették lelkemet a történtek. Felkelt bennem egy óriás és széttárta karjait. Minden megváltozott: a hétköznapi valóságban, a gondolataimban, az érzelmeimben, a személyiségem szerkezete elmozdult.

Hagytuk magunkat elsodorni az érzelmekkel. Még egy rendkívül erotikus találkozónk volt, aztán a harmadik randink lett a karácsony, az utána következő kéthetes szünettel. Izgultunk, mi sülhet ki ebből, hisz alig 2 hete ismerjük egymást...

Minden a legjobban alakult. Az új házban, az új karácsonyfa társaságában új szerelem született. Viháncolós két hetet töltöttünk együtt... Ahogy kifejeztük: eszünk, iszunk, baszunk... Hosszan: főztünk, ettünk, ajándékoztunk, meztelenül táncoltunk a nappaliban, szeretkeztünk a kádban, színházban és kocsmában voltunk, kirándultunk, barátokkal és családdal találkoztunk, összebújva aludtunk, szilveszteri mulatságra mentünk, és mosolyogtunk, röhögtünk, öleltünk és simogattunk.

Nem tudok visszaemlékezni mindenre. Az események olyan intenzitással váltották egymást, hogy az szabad szemmel szinte követhetetlen...

Most hol tartunk? Tervezzük az összeköltözést, közös életet, családot... még csak két hónap telt el...

Amiért megírtam mindezt: mindenkinek bátorságot kívánok, és azt, hogy tárjátok ki a szíveteket, ne tartsatok vissza semmit, sem szavakban, sem pillantásokban, sem ölelésekben. A Tinder a jóbarátunk.”

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!