Meglepett, mert elmondása szerint frenetikus volt számára az a talán tízperces gyakorlat

Azért gondoltam, hogy leírom a sztorim, mert biztosan sok negyvenes nő hiszi, ahogyan én is, hogy már nem lehet megvezetni. Hátha, mindenki számára tanulságos lehet, hogy de igen, bárkit könnyen, nagyon könnyen meg lehet vezetni.

Egy olyan levél jött meg a héten a Randiblog alábbi e-mailcímére, amiben egy olvasónk a karantén ideje alatt szerzett tapasztalatait meséli el. Ez az olvasónk, Györgyi, természetesen álnéven szerepel, mint ebben a rovatban mindenki, hiszen a lényeg nem az, hogy pontosan kivel, hanem az, hogy mi történt.

Amint azt Györgyi a fenti bevezetőben is említi, túl van a negyvenen, egyedülállóként neveli gyermekét. Úgy döntött, belenéz a Tinderbe az karantén alatti otthoni munka mellett, és be is indult valami. Meglepően jól indult Györgyi kapcsolata rögtön a legelejétől, de már a címnek választott idézetből és a bevezető pár mondatból is egyértelmű, hogy a roppant biztató kezdet után egyszercsak jött egy keserű fordulat.

Kérjük, olvassa el Györgyi levelét alább, aztán ha úgy érzi, önnek is van hozzátenni- vagy mesélnivalója, küldje be saját történetét a karantén időszakáról vagy korábbról a következő címre!

„Elkezdődött a járvány, így én is, ahogyan sokan mások, önkéntes karanténba vonultam, amit igyekeztem csak a legsürgetőbb helyzetekben elhagyni. Rengeteget dolgoztam így is, de arra gondoltam, ha már úgyis folyamatosan a gép előtt ülök, akkor még belefér a Tinder nyomkodása is.

Szinte azonnal jobbra húztuk egymást, és elkezdtünk chatelni. Tényleg nagyon elfoglalt voltam, így az első néhány órában nem is nagyon figyeltem rá oda, csak válaszolgattam, kérdezgettem. Néhány óra levelezés után megállapítottam, hogy ilyen még nem volt. Nem akart fotót küldeni a farkáról, nem érdekelte, hogy mit szeretek az ágyban és mit nem. Ezzel szemben orosz irodalomról, kultúráról, politikáról beszélgettünk, amiben rengeteg volt a hasonlóság, könnyen ment a közösségvállalás. És ha ez nem lett volna önmagában elég, az is gyorsan kiderült, hogy mindketten a végleges társunkat keressük.

Napokon keresztül leveleztünk, aztán esténként több órás telefonbeszélgetéseket folytattunk, minden csodásan alakult. Egy héttel később közel jártam a lakhelyéhez és megkérdeztem, nem megyünk-e el sétálni, boldogan mondott igent. Találkoztunk és végül a kertjében ittunk egy kávét, nagyjából betartva a járvány miatt fontossá vált szabályokat. Nagyon jól éreztem magam, olyan igazi „megérkezés” élmény volt. Annyira az volt, hogy nem zavart, hogy lényegesen öregebb nálam, lényegesen kövérebb, mint a fotókon, nem tántorított el, hogy annyira fáj a lába, hogy folyamatosan sántít, és nem ijesztett el a folyamatosan belőle áradó szalonna- és hagymaszag sem. Azt gondoltam, hogy végre a belbeccsel találkozom a külcsín helyett.

Este a telefonban azt mondta, hogy a gyerekével, aki az enyémhez hasonlóan nagykamasz, jönnének felénk biciklizni. Mondtam, nyugodtan jöjjenek be, így egyetlen héttel a megismerkedésünk után a családjaink is találkoztak egymással. Az álom folytatódott. Következő héten megismertem a legjobb barátait, valamint az exfeleség is megtekintett magának. Eléggé zárkózott vagyok, de nagyon jól éreztem magam, így nem menekültem ki ezekből a helyzetekből sem.

Három héttel a megismerkedésünk után nála töltöttem az éjszakát. Nem mondhatnám, hogy életem éjszakája volt. Nem éreztem fizikai vonzalmat, és a mozgásszervi problémái sem segítettek. Egy korrekt szeretkezésnek mondanám. Akkor még nem tudtam, hogy ez az élmény nem pusztán a feledhető numerák sorát fogja szaporítani, hanem innentől kezdve minden meg fog változni.

Másnap minden más lett. Már nem nevezett percenként cukinak, már nem akart órákig telefonálni, már nem kereste a következő alkalmat a találkozásra. Meglepett, mert elmondása szerint frenetikus volt számára az a talán tízperces gyakorlat. Nem értettem, de próbáltam a munkára, a pandémiára fogni, és vártam néhány napot, hogy kiderüljön, mi történik velünk.

Végül úgy döntöttem, hogy nem várok tovább és teljesen nyíltan, egyenesen rákérdeztem, hogy mi a probléma. A válasz: „elköteleződési problémák” volt. Ő megijed, ha valakivel kapcsolatba kerülhetne. Mivel én nem vagyok erőszakos, így ő most csak kicsit van pánikban, de nem tudja, mihez kezdjen. Életemben nem éreztem magam annyira szánalmasnak, mint eközben a beszélgetés közben. A hab a tortán az volt, amikor megkért, hogy ne keressem, mert majd ő jelentkezik, ha és amikor majd hiányzom neki. Ennél már csak az volt furcsább, hogy többször is elmondta, hogy ez nem az ő hibája, nem az ő felelőssége, ő nem akart semmi rosszat, csak hát nem megy neki a „párkapcsolatosdi”.

Nem tudom, most mit érzek inkább, sajnálatot, vagy haragot. Pontosan tudja, hogy ezek az életében az utolsó percek, amikor még találhat maga mellé valakit, ha nem akar egyedül meghalni. Ráadásul azt is tudja a barátaitól, hogy nem sok esélye van ilyet még egyszer kifogni, amilyen én vagyok. Ő mégsem tud/mer kitörni az általa felépített és magányosságra kondicionált életéből. Haragszom is rá nagyon. Ő maga állapította meg, hogy kevés olyan jó és tiszta szívű emberrel találkozott, amilyen én vagyok és ennek ellenére megtette ezt velem. Minden okom megvan arra, hogy haragudjak.

Ezeknél az érzéseknél sokkal fontosabb tanulni ezekből a helyzetekből. Ma már tudom, hogy számos olyan apró, elejtett megjegyzése volt, amire ha figyeltem volna, akkor nem jut idáig a dolog. Az a baj, hogy mi nők, amikor érkezik egy vonat, már ugrunk is fel rá, nem is figyelve, merre indul. Beletesszük a szívünket, lelkünket mindenbe, még akkor is, ha a kocsik a szakadék felé haladnak, mert az érzéseink vezetnek minket, legyen bármekkora is az IQ-szintünk. Nem szabad. Oda kell figyelni a mondattöredékekre, a szófoszlányokra is, és amikor bekapcsol a vészjelző, akkor nem lekapcsolni kell, hanem futni, szaladni, menekülni. Ez az egyetlen esélyünk az önvédelemre.”