A sellők mindig nagyon szépnek, szexinek vannak beállítva – gondoljunk csak a leomló hajukra, a mellüket kidomborító felsőkre (illetve a felsők hiányára) – és mindig szerelemre éhesek, legyen az akár egy 1800-as évekből származó Andersen-féle sellő teljes értékű nemi szervekkel, vagy egy Disney hableány szemérmesen meg sem rajzolt testnyílásokkal.
A legenda szerint a sellők azért tepernek annyira, hogy egy férfiember női lehessenek, mert ezáltal emberi lelket nyernek. Legalábbis erősen leegyszerűsítve – de mint látni fogjuk, valójában a sellők maguk is erős leegyszerűsítések.
Ezek a lények ugyanis a görög mitológia eredetileg szép hangú, részben madártestű, a férfiakat csáberejükkel megbabonázó, nyomorba döntő szirénjeiből mutálódtak az évszazadok során üresfejű, szép hang helyett szép mellel és csábos tekintettel operáló halfarkú izékké. Egyértelműen jelezve, hogy a sellő leginkább csak a szexualitásával szeretne érvényesülni, de hát szerencsétlent ehhez képest jól megáldották, ha épp a fő fegyvere helyén pikkelyek vannak. Kérdés tehát, hogyan lehet egy olyan kitalált, funkcióját tekintve leginkább guminőnek nevezhető lénnyel dugni, amelyikről eltüntették a szükséges behatolási pontokat - mármint ha a mindig rendelkezésre álló szájtól eltekintünk.
A sellőszex mitológiája legalább annyira rejtélyes, mint maga a tengeri teremtmény lénye. Ma már nehéz elképzelni, de az ókorban a sellőket valódi, létező lényeknek tartották. A nagy felfedezések korában a hazatérő tengerészek sorra adtak számot a sellőkkel való találkozásokról, szexuális élményről is persze, még maga Kolumbusz is találkozott hárommal, saját bevallása szerint.
Emberi alakban nem egy nagy kihívás
Nemcsak minket, Kolumbuszt és az egyéb felfedezőket érdekelte, hogyan lehet megejteni a nászt ezekkel lényekkel. És természetesen a Cosmopolitant is, akik ábrázolták, milyen is a sellő szexpóz. Legalábbis szerintük.
Mert az ugye nem nagy kihívás, hogy valaki a sellővel annak földi, azaz teljesértékű, de néma női alakjában háljon. Ilyen előfordulhat a Csobbanás című vígjáték például ezt a verziót használja, és kétségtelenül ez a legegyszerűbb módja. Ebből azért levesz, hogy a sellők nem tudnak sokáig a szárazföldön létezni, mert csak a víz alatt tudnak lélegezni, másrészt a lényük lényege azért mégiscsak az, hogy félig halak.
Nem mindegy, hogy csípőtől vagy deréktól hal
Először is meg kell nézni, mikori a sellő, azaz a klasszikus anderseni sellőről van-e szó, vagy valami újfajtáról. Ugyanis nem mindegyik sellő a derekától pikkelyes. Kétféle módon választódik el a hal és az ember a sellőkben, az egyik fajta már deréktól lefelé pikkelyes, a másik csak csípőtől lefelé olyan. Ha pédául az 1800-as évekbeli sellővel találkozna az olvasó, akkor nagy szerencséje van, ugyanis Hans Christian Andersen hableányának még van popsija. Ergo egy röpke análra biztosan kapható, de ha abból indulunk ki, hogy ha van feneke, akkor valószínűleg van puncija is, szóval a kérdés megoldva.
Az újfajta sellők – mint például a Disney-s kishableány – már deréktól lefelé halak, azonban van mellük, szájuk és kezük. Legalább ennyi. Bár az is jó kérdés, hogy a Disney szerint a sellők hogyan szaporodnak egymás között, ha a nemi szerveket a rajzolók a szemérmesség jegyében eltüntették. Így a Disney-féle kis hableány, Ariel egész családjával él együtt, apukája is van, Neptunusz, aki nyilván azon frusztrációjában gyúrta ki magát annyira, mert nincs neki szerszáma.
Persze a deréktól lefelé pikkelyes megoldás azt feltételezi, hogy ezek a sellők már nem is elevenszülő tengeri emlősök, csak simán halak. Akkor viszont nincs helye a himihuminak: Ariel a nagy nász éjszakáján csak lerakja az ikráit egy kőre, amiket szíve választottja szépen megtermékenyít a tejével, aztán jóéjt csókot lehelnek egymás ajkára, és megy mindenki a dolgára.
A sellőszex mítosznak egyébként komoly irodalma van: Alida Van Gores Mermaids Song című könyvében kivételesen erőszakosnak ábrázolja a vízi tündéreket, akiknek a delfinekéhez hasonló a genitáliájuk. Jack L. Chalker a River of Dancing Gods című könyvében a sellők szintén emlősök.