Innen már csak egy lépés az a feltételezés, hogy ha a szoros érzelmi kapocs kábítószerként hat az agyra, akkor megszakadása az elvonási tünetekhez hasonló fizikai kínokat idéz elő. Ez a hipotézis megint csak igaznak bizonyult. Agyunknak mindegy, visszautasítanak, elhagynak, kidobnak-e minket, vagy (ha függőségben élünk) megvonják tőlünk mindennapi betevő drogadagunkat, ugyanolyan reakciókkal válaszol. Mi pedig ugyanolyan nyomorultul érezzük magunkat.
A lelki veszteség agyi folyamatainak számos kutató eredt a nyomába, többek között a kaliforniai Naomi Eisenberger, aki az egzakt tudományos eredmények begyűjtéséhez az MRI-készüléket választotta. Kísérleteinek alanyai - miközben agyműködésüket mágneses rezonancia vizsgálat kísérte figyelemmel - számítógépes játékot játszottak két láthatatlan (valójában nem létező) partnerrel, majd e virtuális lények egyszer csak kizárták őket a játszmából. Úgy is mondhatnánk, a két cyberlény azt hozta a játékosok tudtára, hogy többé nincs rájuk szükség. A tudósok figyelő szeme előtt pedig egyértelműen kirajzolódott, hogy visszautasítás okozta frusztráció ugyanazokat az agyi területeket mozgósította, amelyek a fizikai fájdalomra is válaszolnak. A képernyőn feltűnő drámai változás híven tükrözte azt az érzelmi stresszt, amelyről a kísérlet alanyai utólag maguk is beszámoltak.
Nem a képzelet kínja
A kaliforniai kutatónő vizsgálatai tehát szintén azt támasztották alá, hogy az agy ugyanúgy reagál a lelki fájdalomra, mint a fizikai kínra: neurológiai szempontból számára (és számunkra) mindkettő egyformán valódi. A veszteség érzése pedig nem a túlérzékeny fantázia szüleménye, nemcsak a lelkünkben él, hanem kimutatható az agy működésében, vegyületeinek termelődésében. És ha egy olyan, igazán triviális eset, mint hogy láthatatlan idegenek kizárnak minket a játékból, ilyen drámai folyamatokat indít el az agyunkban, akkor nem csoda, hogy egy-egy szerelmi csalódást még sokkal nehezebben heverünk ki. Hónapokba, sőt néha évekbe is telhet, amíg túltesszük magunkat azon, hogy a szeretett személy utasított vissza minket. Ilyenkor az a bölcs tanács, hogy "ne törődj vele!" nagyjából annyira hatásos, mintha a friss sebre parancsolnánk rá, hogy ne vérezzen.
Szerencsére az agyunk - árasszák bár éppen el a fájdalomvegyületek - mégsem hagy minket cserben. Ez volt a másik nagy tanulság, amellyel a már említett, számítógép-játékos amerikai tanulmány szolgált. A vizsgálat második részében ugyanis az agy egy másik része is akcióba lépett: a fájdalomközpont után az, amelyik a tudatos észlelésért, a megismerésért felelős. Ez az agyterület nekilátott feldolgozni a tapasztalatot, és ezzel a kín enyhült. Vagyis akármilyen sebezhetők vagyunk is, idegrendszerünk nem hagy minket cserben, sőt, fájdalomcsillapító tevékenységét mi magunk is fokozhatjuk. Például azzal, hogy nem ülünk otthon bánatosan, kínzó magányban nyalogatva a sebeinket, hanem tudatosan keressük mások társaságát. A kézenfekvő megoldásnak kínálkozó, átmeneti feledést hozó gyógyszer helyett pedig inkább valamilyen, vegyszermentes vigasztalást válasszunk.
Vegyszermentes vigaszok
Úgy tűnik, az egyik legnépszerűbb szerelmi ellenméreg kétségkívül az, amely a népies "kutyaharapást szőrével" nevet viseli. Ezzel csak az baj, hogy nem mindenkinek a lelki alkatához illik, márpedig őszinte szándék (vagy ahogy a pszichológusok mondanák, intenció) nélkül még az egyéjszakás kaland is képes zátonyra futni már az első öt percben. Így aki nem világbajnok szakításban, talán jobban teszi, ha kilábal előző kapcsolatából, mielőtt belebonyolódna egy újabba. Ha a szakítás fájdalmát nem is tudja megspórolni, némi rutin birtokában legalább abban bízhat, hogy ezt is túl fogja élni.
A cikk teljes változatát az októberi Elle magazinban olvashatja.