A vadjuh húsára emlékeztette a saját csípőcsontja íze azt a norvég konceptuális művészt, aki megette azt – írtuk meg nemrég. Alexander Selvik Wengshoel csípőprotézist kapott, ezután felesleges lett a saját testrésze, tehát némi krumplival és borral elfogyasztotta. Először csak ki akarta állítani, ezért kezdte el fehérre főzni. Közben megkóstolta, és jó volt, hát kiélvezte a bensőséges történetet. Nem ez azonban a legmeredekebb performansz, amit valaha művész elkövetett.
Korunk egyik leghíresebb performatív művésze a jugoszláv születésű, de mostmár zömmel Amerikában tevékenykedő Marina Abramović, aki már Lady Gagával is dolgozott együtt. A tavalyi performansz során bevezette az énekesnőt a jelenlét tapasztalatának megismerésébe, magyarán Gaga ordított és meztelenkedett, mindezt órákon át egy erdőben.
Egy Ulaj nevű férfi kollégájával együtt adták elő 1978-ban az AAA AAA című performanszot. A lényege az volt, hogy egy-egy lélegzettel egyre hangosabban és egyre közelebbről ordítottak egymásra, 9 percen keresztül. Ennél is látványosabb volt, amikor szintén Ulajjal össze-vissza pofozták egymást, hangzásra olyan, mintha egy Bud Spencer-filmet nézne az ember. Az alkotás a Fény/Sötét címet kapta.
Nem kell világhírű performatív művésznek lenni mindehhez, elég csak a színészkedést magasművészetté emelő Shia LaBeoufre gondolni. A színész idén év elején tartott fogadóórát rajongóinak, akik le is fotózhatták őt. Akadt, akinek elsírta magát, a Screen Junkies riporterét viszont egy fejére húzott, szemmagasságban átlyukasztott zacskóban várta. „Nem vagyok híres többé" – állt angolul a cetlin. A riporter nem hitte el, hogy valóban ő az. Lehúzta a zacskót, de az elegánsan felöltözött LeBeouf meg se moccant, némi inogástól eltekintve. Tiszteletre méltó, ahogy tűrte az idegesítő riportert.
Mandey Lund Food Fight No. 2 (Kajaharc No. 2) néven készített egy performanszot. Ha otthon is össze akarunk dobni egy ilyet, nincs szükség sok hozzávalóra. Szerzünk egy magas asztalt, amit egy fekete terítővel lefedünk. Magunk mögé helyezünk egy tálat a köpetnek és egy konyhai főzőórát, amit olykor felhúzunk. Már csak egy pár bokszkesztyű hiányzik, és kezdődhet önmagunk periodikus és hisztérikus csépelése.
Vito Acconci performanszáról ugyan nincs túl látványos videónk, mégis az egyik legőrületesebb alkotás a listán. Egy New York-i galériában heti három napon át, napi 8 órában befeküdt az álpadló alá, és maszturbált. Egy mikrofont is bekötöttek hozzá, így a teremben császkáló látogatók hallgathatták, ahogy közben a szexuális fantáziákról suttog.
Vito Acconci - Seedbed (1972) by Video_Blog_REWF
Ron Athey műalkotása a lista legdurvábbika. Szent Sebestyén történetét igyekezett feleleveníteni, aki mártírhalált halt, miután kikötözték és halálra nyilazták. Athey ennek tán még durvább változatát választotta, láncokkal feszítették ki a testét, és nyilakkal döfték tele (hogy a piercingjeiről és a fejbőrébe szúrt tűkről ne is beszéljünk).
Az utolsó mű esetén nehezen tudtuk eldönteni, valóban performanszról van-e szó. Kira Ayn Várszegi magyar származású festőnő ugyanis a képzőművészetben utazik, képeket fest. Ehhez azonban nem használ ecsetet, emiatt emelkedik a művészete performansszá. És hogy mivel fest? A melleivel, így:
Mi az a performansz?
A szó angolul előadást jelent, és tágabb értelemben előadó-művészeti műfajokra (zene, tánc, színház) vonatkozik. Mint külön vizuális művészeti műfaj a hetvenes évek elején alakult ki. Fő jellemzője, hogy a művész (performer) általában saját testét, ill. személyiségét és annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig „élőben" mutatja be. A performansz erős ösztönzést kapott a happeningtől, a body arttól, a fluxustól és az akcionizmustól, alkotásai azonban ezekhez viszonyítva sokkal megformáltabbak és zártabbak. Általában igen gondosan megtervezett szituációk következetes végigviteléről, előre adott feltételek teljesítéséről van bennük szó. A performansz nevesebb képviselői Chris Burden, Luciano Castelli, Valie Export, Ulrike Rosenbach, Marina Abramović, Jürgen Klauke, Urs Lüthi, Petr Štembera és Laurie Anderson.
(Forrás: Artportal)