1. A hipnotizőr veszte
Toussaint-Augustin Gouffé megölésének ügye első pillantásra egyértelmű volt az 1890-es évek végén: Gabrielle Bompard és Michael Eyraud voltak az elkövetők. Bompard csalta egy lakásra az áldozatot, Eyraud megfojtotta, majd a testet elvitték a városon kívülre és egy szakadékba hajították. A kérdés az volt, hogy a hipnotizőr Eyraud mennyire befolyásolta Bompard-t, szabad akaratából cselekedett-e a nő. Azonban szakértőként nem vajákosokat hívtak be, hanem a kor új tudományát, a pszichológiát vették igénybe, Sigmund Freud egykori tanára is tanúskodott. A végén mindkettejüket elítélték, a férfit kivégezték, a nő megúszta börtönnel befolyásolhatósága miatt.
2. Honnan ennyi arzén?
Mathieu Orfila egy spanyol törvényszéki szakértő volt, aki azzal a problémával szembesült, hogy az 1800-as évek elején gyakran a boncolás előtt eltemették a testeket. Így gyakran nehéz volt utólag megállapítani sok mindent, például a halál pontos okát. Arzénmérgezéses eseteknél különösen nehéz volt a helyzet, mert a földbe helyezett test felvesz arzént a földből magából is. A védelem álláspontja az volt egy ügyben (apa megmérgezte a fiát), hogy a földből került az arzén a felboncolt fiú szervezetébe. Orfila mintát vett a testből és a környező talajból és megállapította, annyi arzén nem kerülhetett a testbe, amennyit találtak benne, szóval a vádlott bűnös.
3. A hiányzó szék
Hans Gross a bűnügyi helyszínek lerajzolásával került be a kriminalisztika történetébe. A 19. században még nem volt egyértelmű, hogy lefotózzák a bűnügyi helyszíneket, Gross feladata volt a lerajzolásuk. Egyszer egy öngyilkosságot elkövetett férfihez hívták ki, aki a szobája gerendájára kötötte fel magát. Gross lerajzolta a szobát és a lógó testet is, amit ekkor még nem szedtek le, és ez a körülmény kulcsfontosságúnak bizonyult: később észrevette a rajzon, hogy se asztal, se szék, se semmi nem volt a test környékén, a férfi magától tehát nem érhette el a gerendát. Később kiderült, természetes halált halt a férfi, de két megbízott gondozója épp a halála idején hagyta magára. Hogy elkerüljék az emiatti megbélyegzést, úgy tettek, mintha a férfi öngyilkos lett volna és fellógatták a holttestet. Gross később a bűnügyi fotózás terén alkotott nagyot.
4. A Bertillon-rendszer bukása
Alphonse Bertillonról rendszert is neveztek el. A nyomozó ugyanis amellett, hogy már alkalmazta a helyszíni fotókat, kitalálta a bűnözők nyilvántartásának rendszerét: minden porcikájukat aprólékosan lemérték, hogy beazonosíthatóak legyenek később. A rendszerében azonban sok volt a hibalehetőség (pl. az öregedéssel nem számolt). A gyilkos Will West esete volt az utolsó csepp a pohárban. Ekkoriban, a huszadik század elején vezették be az ujjlenyomat vizsgálatát. Két Westet is elfogtak egy emberölés miatt, a Bertillon-mérési eredményeik megegyeztek és a nevük is. Ha nem lett volna az ujjlenyomat, sose találják ki, melyikük a gyilkos. Bertillon hiába utálta a módszert, az övé vesztett.
5. Az ujjlenyomat diadala
Az Io9 az ujjlenyomat megszületését is megemlíti: a horvát születésű argentin nyomozó, Juan Vucetich már hallott erről a lehetőségről, és minden áron ki akarta próbálni egy ügyben. Durva ügy volt, amelyikben letesztelhette ezt: Francisca Rojas nyakán egy mély vágás éktelenkedett, amikor két halott gyereke mellett megtalálták Buenos Aires-i lakásán. Vucetich a helyszínen, egy ajtófélfán talált egy véres ujjlenyomatot, amiről kiderült, Rojasé. Ő lett a világon az első gyilkos, akit ujjlenyomatával buktattak le.
6. Méreg a tojáslikőrben
John Bodle megölte az apját az örökségért, mégis felmentették bizonyíték hiányában. Az arzénmérgezést ugyanis nem tudta bizonyítani a vegyész szakértő, ezért a férfit nem ítélhették el. A bizonyítás azért nem járt ereedménnyel, mert a korabeli arzénteszt egy idő után elhalványult, nem látszott a tesztcsíkon a méreg jelenléte, így a szakértők hiába mutatták ki a mérgezést. A Bodle-eset után John Marsh vegyész kifejlesztett egy új tesztet, amit a férje tojáslikőrjébe arzént csempésző Marie Lafarge ügyében vetettek be. A nőt így bűnösnek találták és börtönbe került.
7. A fegyverek ujjlenyomatai
1929-ben George Moran bandája meg akarta szerezni Al Capone egyik whiskey-szállítmányát. El is mentek a raktárba, ahol rendőrnek öltözött férfiak fogadták őket, a falhoz parancsolták a négy gengsztert és agyonlőtték őket. Egy sötétes puskát és két géppisztolyt használtak ehhez. Nem maradt tanú, és a gyanú szerint a rendőrök is benne voltak a Szent Valentin napi mészárlásban (ahogy utólag elnevezték). Ekkor jött a képbe az I. világháborút is megjárt Calvin Hooker Goddard, aki rájött, hogy a tölténymagolban a kilövéskor keletkező bevágások, mélyedések kvázi a fegyver ujjlenyomatainak számítanak. Ezek alapján kizárta a rendőrséget az elkövetők közül, sőt a fegyvereket is azonosította. Később az egyik elkövetőt elfogták egy másik gyilkosság miatt, a lakásán pedig megtalálták a fegyvereket. Goddard némi vizsgálat után kijelentette: ezek a gyilkos fegyverek.
8. Egy papírfecni
1784-ben következett be a harmadik legfontosabb esemény bűnüldözés technikai fejlődésének történetében: ekkor bizonyítottak rá valakire először egy gyilkosságot törvényszéki tudományos módszerrel. John Toms megölte Edward Culshaw-t, és találtak a táskájában egy újságcafatot. Ahogy találtak egy darab újságpapírt a főbe lőtt áldozat koponyájában is. A magyarázat meg is született: a puskaport és a sörétet (újság)papírral fixálták egybe, így meg is lett a gyanúsított egyből.
9. A Frye-standard
1920-ban Robert Brownt agyonlőtték az irodában, még látták ifjú gyilkosát elmenekülni. Később elfogták James Frye-t egy betörés miatt és – kényszerítve vagy sem –, de beismerte a gyilkosság elkövetését. Ügyvédje azonban ragaszkodott a hazugságvizsgálathoz, ami ártatlannak hozta ki őt. A bíró azonban nem fogadta el ezt tudományos bizonyítékként, és elítélte Frye-t. Az ügy a fellebbezések nyomán a Legfelsőbb Bíróságra került, ahol a bírák Frye bűnössége mellett meghúzták a határvonalat, hogy mi számít és mi nem tudományos bizonyítéknak. A Frye-standardet a mai napig sok államban használják.
10. Kísértetbizonyíték
A hírhedt salemi boszorkánypereknél elég megfoghatatlan bizonyítékokat vettek figyelembe. A tárgyalóban jelen sem lévő gyanúsítottak szellemeit, démonait látta több tanú is, emiatt emberek sokaságát végezték ki. William Phips akkori massachusettsi kormányzót ez nem zavarta addig, amíg a feleségét fel nem jelentették azzal, hogy ő is boszorkány. Akkor alkották meg azt a szabályt, amely szerint az ilyen úgynevezett szellemi bizonyítékokat nem lehet bizonyítékként értékelni – a döntés következményeként a boszorkányperek száma jelentősen megcsappant.