A tét minden hétköznap este a világ jövője
A következő cikk kedvéért próbáljuk meg a tévésorozatokat három csoportba osztani. Az első csoportban azok a műsorok legyenek, amelyek különleges embereket mutatnak be, akik nem mindennapi képességeiknek megfelelően rendkívüli tetteket hajtanak végre. Erre az utóbbi évekből egyik legjobban megcsinált és ennek megfelelően legnépszerűbb példa a 24, amelyben a rettenthetetlen Jack Bauer a legádázabb terroristákkal veszi fel a harcot. A tét sosem lehet kevesebb, mint a világ, vagy legalábbis az Egyesült Államok sorsa. Ugyanennek a receptnek megfelelően rengeteg sorozat behozza a természetfeletti képességeket-eseményeket is a sztoriba, legyen erre példa korábbról Buffy, a vámpírok réme, vagy a legutóbbi időkből a vámpíros Inni és élni hagyni.
A második típusban ugyancsak világrengető eseményekről van szó, de most hétköznapi emberek csöppennek bele ezekbe a rendkívüli szituációkba. Steven Spielberg, a felállás nagymestere szinte az ET-től a Jurassic Parkig valamennyi filmjében döbbenetes eseményeket mutat be, de mindig a kisember szemszögéből. Ez a sorozatokra is jellemző megközelítés talán attól tart, hogy a közönség nem fog tudni azonosulni a főhőssel, ha a karakternek van akár egy olyan tulajdonsága, ami túlságosan kilóg az átlagból. A kilencvenes évek legsikeresebb sorozata is ezt az elvet követte (mint a kórházsorozatok zöme): a Vészhelyzet orvosai és főleg a rengeteg páciens mind-mind esendő kisemberek voltak, de egyébként érdektelen életükből csak azt a szegmenst láttuk, amiben éppen szülnek, haldokolnak, meghalnak, megözvegyülnek, megrokkannak vagy éppen túlélnek egy roppant kockázatos balesetet.
A Lost kiindulóötlete is valami ilyesmi volt, igaz, azóta már rengeteg csavar volt a történeten. Mindenesetre ez a szappanopera a rajongókat azzal a felállással fogta meg, hogy néhány hétköznapi ember, aki pont rajta volt azon a bizonyos repülőn, odakerül erre a titokzatos szigetre. Akár ön is közöttük lehetett volna.
Maffiózó a pszichiáternél
A harmadik típusba ezek után azok a történetek tartoznak, amik az első típushoz hasonlóan szintén különleges embereket mutatnak be, de nem szenzációs helyszíneken, különleges körülmények között, hanem a hétköznapi életben. Nincs részenként öt hulla, nem fenyegetnek senkit terroristák vagy bűnözők, természetfölötti események sincsenek kilátásban. Persze ez a típus sem újkeletű, hiszen ilyen volt például a Dallas is, amennyiben a dúsgazdag olajmágnások unalmas hétköznapjait mutatta be. Ami miatt talán mégsem túlzás új trendről beszélni az utóbbi évekre visszatekintve, az az, hogy a Dallas-típusú sorozatok szenzációs fordulatokkal és luxushelyszínekkel egy olyan életet mutatnak be, amiről a nézők legfeljebb csak álmodhatnak. A szereplők folyamatosan tönkre akarják egymást tenni, magánnyomozókat és bérgyilkosokat szerződtetnek, újabb és újabb, addig eltitkolt gyermekek bukkannak fel. Az ilyesmiben szó sincs hétköznapokról.
De 1999. januárjában egyszer csak előkerült a Soprano család. A maffiózók életéről remek sorozatot lehetett volna készíteni, szenzációs-frenetikus, körömlerágás-veszélyt okozó fordulatokkal. De mégse ezt kaptuk az arcunkba, hanem azt, hogy Tony Soprano elmegy a pszichológushoz, és idős, szenilis anyjáról beszél. Meg hogy a felesége aggódik a gyerekek tanulmányi előmenetele miatt. Elmennek templomba. Vacsora közben beszólnak a nagybácsinak. Átjön a pap DVD-zni.
A korábbi maffiózós sorozatokhoz képest a Maffiózókban nem történt semmi. Viszont végre egyszer magára ismerhetett a néző, és most egy olyan karakterben, akitől ugyan szinte mindenben különbözött, de ez a figura mégiscsak ugyanazt az életet élte mint ő. Tony Soprano ugyanazokat az érzéseket érezte a tévében esténként, amiket ön a valóságban aznap délelőtt, amikor az ömlő esőben az orra előtt ment el a busz.
A sorozatgyilkos is ember
Minden bizonnyal ízlésen is múlik, de a legjobb sorozatok az utóbbi időben szinte mind ebből a harmadik kategóriából kerültek-kerülnek ki. Persze nem mindben maffiózók hétköznapi élete állt a középpontbann, de közös jellemzőjük, hogy a készítők mindig valami más szokatlan foglalkozást vagy életmódot pécéznek ki.
Ott volt a Sírhant művek, ami temetkezési vállalkozók szenzációmentes hétköznapjait mutatta be. Ott van a Hármastársak, ami többnejűséget gyakorló mormonok szenzációmentes hétköznapjait mutatja be. Ott van a Tara alteregói, ami egy skizofrén családanya szenzációmentes hétköznapjait mutatja be. Vagy ott van a Dexter, ami egy sorozatgyilkos szenzációmentes hétköznapjait mutatja be. És persze a Hősök legkülönlegesebb pillanatai is azok a jelenetek voltak, amikor egy kicsit nem az atomrobbanás miatt kellett aggódni, hanem a szuperképességekkel megáldott emberek hétköznapjaiba pillanthattunk bele.
A hétköznapi dolgok ezeknek az extrém karaktereknek a szemszögéből nézve újra izgalmasnak tűnnek és átélhetővé válnak. Csak elég érdekes alanyt kell választani a középpontba. És még a legdurvább ötletekből is meglepően jó és nézhető műsorok születnek. Ott van elsősorban a kényszeresen öldöklő Dexter, aki néha mintha azt mondaná a nézőknek, hogy végülis egy pszichopata sorozatgyilkos is ugyanolyan ember, mint a többiek. A Tara alteregói egy többszörös személyiségű nő életét mutatja be. Sose lehet tudni, hogy mikor hiszi azt magáról, hogy szexéhes tinilány és mikor azt, hogy férfi. De attól eltekintve, hogy egy ilyen borzalmas betegséggel küzd, ő is ugyanolyan háziasszony, mint bárki a Lila akác közben.
A legextrémebb karaktereket a leghétköznapibb helyzetben nézni izgalmas. Ezért küldik el a sorozatgyilkos Dextert az írók a szülői értekezletre. Ezért ment el a temetkezési vállalkozó David Fisher Las Vegasba bulizni. És ezért olyan izgalmas a többnejűségben élő családot bemutató Hármastársak is, holott szinte másról sincs szó benne, mint hogy ki mikor ér haza a munkából, mennyit költött bevásárláskor és hogy mit gondolnak róla a szomszédok. Mert közben egy félmondatban azt is megbeszélik, hogy a három feleség közül aznap melyiké az éjszaka a férjjel.
Sőt, akár ide sorolhatjuk a Fiúk a klubból című meleg szappanoperát is. "Nézzék csak, ők meg homoszexuálisok, de ettől eltekintve normális emberek!" – kiabálta a műsor minden perce. Nem történik semmi különös az ősz leghangosabb sikert arató sorozatában, a Glee-ben sem. A magyarországi bemutató előtt álló szappanopera azonban szintén bizarr szereplők hétköznapjait mutatja be. Ők nem sorozatgyilkosok, többnejűek vagy skizofrének, hanem szeretik a musicalt és szeretnek énekelni. Bizarr egy perverzió, de a jelek szerint mégis zseniális musical-sorozatot lehet belőle forgatni.
Nem szeretnénk azt állítani, hogy ezek a "különleges emberek hétköznapjai" sorozatok korábban ne léteztek volna. Nem szeretnénk azt se mondani, hogy most csak ilyenek lennének vagy ezek lennének esetleg a legnézettebbek. De ha ránk hallgat, belenéz egyik-másik ilyen sorozatba, mert bizony mostanság ezek a legérdekesebbek.
A mások élete
És persze a hármas felosztás csak úgy teljes, ha megemlékezünk a többé-kevésbé létező negyedik kategóriáról is, hiszen a logika azt diktálja, hogy ilyennek is kell léteznie. Az utolsó lehetséges variáció ugyanis az, hogy egy műsor témája hétköznapi emberek hétköznapi élete. Ezt is lehet jól és izgalmasan csinálni, csak, amint azt a Barátok közt példája is mutatja, nagyon nehéz. De vannak ilyen típusú, de zseniális pillanatai például a Született feleségeknek, amikor az asszonyságok éppen nem az aktuális krimiszál felderítésén ügyködnek, hanem csak élik – átélik – saját kicsinyes életüket. Vagy ide tartozhat még a realizmusával rengeteg rajongót kivívó, nálunk is ismert Drót.