Mi a magyar munkahelyeken a legnagyobb probléma, ami a legtöbb bajt okozza?
Én azt látom, hogy az jelenti a legnagyobb gondot, hogy nem tanuljuk meg kezelni a konfliktusainkat. Nem tanultuk meg, hogy ha gondunk van valakivel, akkor azt hogyan oldjuk meg, hogyan adjuk ki magunkból, hogy osszuk meg a másikkal. Ilyen jellegű oktatás nem is létezik Magyarországon, mert a mi oktatási rendszerünk az IQ-ra, a lexikális tudásra megy rá. Az érzelmi intelligenciát, az EQ-t egyáltalán nem fejleszti az iskolarendszer, ezért ezt csak a szüleinktől tudjuk ellesni, miközben felnövünk. Viszont ha a szülők sem tudnak jól konfliktust kezelni, akkor egyszerűen nincs hol megtanulni ezeket a dolgokat.
Hogy tud ez egy munkahelyen gondot okozni?
Vegyünk például egy főnök-beosztott kapcsolatot. Eltelik valamennyi idő, és a főnök egyszer csak azt mondja, hogy "ez volt az utolsó! Mindig is utáltam, hogy késve adod le az anyagokat, nem igaz, hogy állandóan könyörögni kell, vége!" Ide az vezet, hogy ha valami nem jó, akkor arról menet közben nem adunk jeleket. A konfliktuskezelési készség hiánya miatt az szokott történni, hogy nincs meg a szükséges figyelmeztetés, vagy megvan, csak nem elég egyértelmű. A főnöknek azt kell normálisan elmondania, hogy "egyébként jól csinálod a munkádat, de az, hogy mindig tíz perccel később adod ide a munkádat, pedig tudod, hogy nekem is ki kell küldeni, az nem jó". Ha nincsenek meg ezek a figyelmeztetések, akkor Damoklész kardja folyamatosan ott lóg az ember feje fölött. Ezért mintha félnének az emberek boldogok lenni, mert soha nem tudhatják, hogy hátulról mi jön.
Ez csak minket magyarokat sújt, vagy más országokra is jellemző?
Más országokra is jellemző, hiszen ez valamennyire mindenhol jelen van. Kell ahhoz egy bizonyos bátorság, egy képesség, hogy valaki felvállaljon egy konfliktust és az azzal járó feszültséget. Az egész világon vannak olyan emberek, akikben ez nincs meg. De a ma Magyarországon uralkodó légkör kifejezetten kedvez azoknak, akik úgy gondolkodnak, hogy "inkább nem mondom, értse meg magától". Ez mindenhol van a világon, de nálunk még erőteljesebben van jelen.
Ez miért lehet?
A magyarok nagyon nehezen tudnak negatív visszajelzést adni és kapni. A magyarok bármi negatív visszajelzést hajlamosak magukra venni, és úgy gondolni, hogy ez a visszajelzés az ő személyüket minősíti. Ketté kell választani a két dolgot. Az egyik oldalon meg kell tanulni úgy adni a visszajelzést, hogy az valóban ne a személyre vonatkozzon, hanem a munkára: "te egy jó munkatárs vagy, de amit most beadtál, az egy kicsit hanyag". Azon nagyon könnyű elcsúszni, hogy "inkább nem mondom el, mert megsértődne", vagy "majd rájön magától", vagy "elmondom másnak, és az majd elmondja neki". A másik oldalon pedig meg kell tanulni úgy fogadni az ilyen visszajelzést, hogy ez nem egy sértés vagy kritika az én személyem ellen, hanem annak az egy dolognak a véleményezése, amit csináltam.
Az egyik legnehezebb szituáció tud lenni egy munkahelyen, ha valami hibát követtünk el. Tegyük fel, hogy senki nem vette észre. Mi ilyenkor a teendő?
Ez a probléma is a konfliktuskezelésre vezethető vissza. Ha olyan a főnök, akitől rettegni kell, akkor a hibát vétő alkalmazott nyilván nem fogja elmondani. Kettőn áll a vásár. A főnöknek az a felelőssége, hogy olyan légkört teremtsen, amiben megengedhető egy-egy hiba, ha nem fordul elő gyakran. A dolgozó felelőssége pedig az, hogy ha megtörtént, akkor minél előbb szóljon, és ne hagyja, hogy esetleg más forrásból derüljön ki. Mindenesetre akinek attól kell félnie, hogy a hibájának aránytalanul súlyos következménye lesz, az biztos nem fog szólni.
Mennyiben motiválja ma Magyarországon az emberek munkahelyi viselkedését, hogy attól félnek, hogy kirúgják őket?
Nagyban motiválja, és a munkám során azt hallom, hogy erre a munkaadók rá is játszanak. Kimondva vagy kimondatlanul, de sok helyen benne van a levegőben az, hogy dolgozni kell, mert nem könnyű kint a helyzet. És ha ezt sejtetik a dolgozókkal, akkor azok nyilván el fogják vállalni a túlórát, és nem fognak panaszkodni. Csakhogy az nagyon rossz légkört teremt, ha az ember azért dolgozik, mert fenyegetve érzi magát, és a legalapvetőbb egzisztenciális biztonságát érzi veszélyben. Az lehet, hogy egy olyan ember, aki fát pakol, az ettől gyorsabban fogja pakolni a fát, de a kreatívabb munkát végzők könnyen begörcsölnek az ilyen nyomástól, tehát lehet, hogy a főnök pont az ellenkező hatást éri el, mint amit szeretne.
Beszéljünk egy kicsit az álláskeresőkről is! Milyen tanácsokat tud adni egy kommunikációs tréner azoknak, akik állásinterjúra készülnek?
Először is fontos szabály, hogy csak az igazat mondjuk. Nagy lehet a kísértés arra, hogy az ember kicsit ferdítsen, csúsztasson, vagy az életrajzában levő lyukakat betömködje. Azért nem érdemes ilyeneket csinálni, mert úgyis kiderül. Vagy ha mégsem, és felveszik az illetőt, akkor végig ott lesz a stressz, hogy mi van, ha kiderül.
Ezen kívül?
Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy minden áron kell az a munka. Ez a "minden áron" Magyarország nagy ellensége. Aki úgy áll hozzá, hogy neki minden áron kell, az azonnal kiszolgáltatottá válik és görcsös is lesz, ez pedig nem segíti elő a teljesítmény maximalizálását. Ehelyett az egy jobb kifejezés, hogy "megteszek minden tőlem telhetőt". A mentális felkészülésen kívül a cégből is fel kell készülni, megtudni, hogy mivel foglalkozik, utánanézni dolgoknak, stb. Ezek után pedig arra kell gondolni, hogy "megpróbálom a legjobbat nyújtani, amit tudok, aztán ha kellek, kellek, ha nem, nem". Ez tud adni egy olyan nyugodtságot, ami ahhoz segít hozzá, hogy tényleg kihozzam magamból a legtöbbet. És az interjúztatónak is ez a nyugodt magabiztosság a legmegnyerőbb. Ha valaki bemegy egy állásinterjúra és elkezd izomból nyomulni és elkezdi azt bizonygatni, hogy ő milyen jó, akkor az pontosan az ellenkező hatást kelti a másik emberben.
Ha valakinek ezek a dolgok gondot okoznak, azokon hogy tud egy kommunikációs tréning segíteni?
Nagyon sok embernek gondja van azzal például, hogy nem tud nemet mondani. Ők nagyon gyakran úgy érzik, hogy kihasználják őket, mindent rájuk lőcsölnek, este ők maradnak benn a legtovább a munkahelyen. Ha egy ilyen ember eljön egy tréningre, ott gyakorolja az ilyen szituációkat, először egy színésszel. Például betesszük egy olyan helyzetbe, hogy megjelenik egy rég nem látott középiskolai barát, és pénzt kér. Nagyon sokan nagyon nehezen tudják ezeket a helyzeteket kezelni, és egy tréningen ezt egy színésszel gyakorolja, amíg rá nem érez. Ha pedig ott már megy, akkor a házi feladat az, hogy a hétköznapi életben be kell vállalni kis konfliktusokat, ahol a nemet mondást lehet gyakorolni. Például egy kávézóban másik fajta ásványvizet kell kérni, mint amit kihoztak. Ez kellemetlen lesz, mert a pincérnő vágni fogja a pofákat, stb. De aki naponta öt ilyen helyzetben valami kicsi konfliktust bevállal, az egy idő után meg fog erősödni annyira, hogy be tud menni a főnökéhez, és azt tudja mondani, hogy "nekem ez túl sok, kérlek, vegyél el ebből a munkából". Vagy: "maradhat ez a munka, de akkor több pénzt szeretnék". És ha erre ráförmednek vagy kiröhögik, akkor azt tudja mondani, hogy "de igen". És akkor van az illetőben annyi erő, hogy vele számolni kell.
Azért valamennyire kockázatos tud lenni az ilyen viselkedés...
Magyarországon arra szocializálódunk, hogy nem szabad semmi kockázatot bevállalni. Mindenki megpróbál biztosra menni. Ennek egyik oka, hogy ha hibázunk vagy megbotlunk, akkor arra nem azt mondják, hogy "jól van, nem baj, majd legközelebb", hanem ehelyett még a többiek is jól megtaposnak. Nagyon nehéz inventívnek lenni vagy kiugrani, ha ekkora ellenszél van, és tíz másik ember áll ott és várja, hogy elbukjál. De ennek ellenére muszáj kockáztatni.
(Szerémi Péter blogja itt olvasható.)