Az 5-ös úton Örkényt és Tatárszentgyörgyöt elhagyva egyre több katonai dzsip, teherautó és gyakorlóruhás ember tűnik fel az út szélén. A ragyogó napsütésben megcsillan a Petőfi Laktanya kovácsoltvas felirata, a poros utat sorompó vágja ketté. Mögötte két marcona őr, előtte néhány közepesen lelakott autó és a 60-as évek formavilágát idéző házsor.
Hadgyakorlatra jöttünk, a Villámló Pegazus névre hallgató eseményre, hivatalosan szakasz-harcászati gyakorlat, egyéni- és kötelék-lőgyakorlat vár ránk. 200 katona Szolnokról, akik azt próbálják meg megmutatni, hogy a magyar hadsereg készen áll a NATO-ellenőrzésre, amire májusban kerül sor.
Nem lehet jó katonának lenni. Az ember folyamatosan vár valamire, háború, katasztrófa vagy egy árvíz az, ami feldobhatja a napok egyhangúságát. Mégis sokan választják a szerződéses szolgálatot, mert bár kevés a pénz, de biztos a megélhetés, mindig lesz mint enni és inni, és ha jól csinálja az ember, egyre magasabbra léphet a hierarchiában.
Megérkezünk az ideiglenes gyülekezőhelyre, kávé, péksütemény, bekészített fejadagok várnak. Néhányan laptopon dolgoznak, egy nagy asztal körül tisztázzuk, miért is jöttünk ide, hogy lesz vágóképe a TV2-nek, és hány ember fér fel egy helikopterre. Aztán egyszercsak mindenki felpattan, vigyázzba merevedik, mi meg csak pislogunk, hogy mégis mi történt. Semmi, csak érkezett egy ezredes, úgyhogy amíg nem hangzik el ellenkező parancs, mindenki úgy áll, mint a cövek. Sajnos az ezredes ki-be járkál, így mintha filmet néznénk, pattannak fel a katonák, majd lazulnak el.
Kis logisztikázás után szerencsére elindulunk, irány a puszta meg a tankok (páncélozott szállító harcjármű), amelyeket a történet szerint megtámad az ellenség, miközben oszlopba fejlődve mennek a cél felé. És itt jött az izgalom. Egyrészt a tankba bemászni nem egy leányálom, kicsi, lapos, és baromi kényelmetlen, ráadásul kilátni sem igazán lehet belőle, rükvercelni pedig egyenesen rémes.
A katonák láthatóan nem adnak bele mindent a bemutatóba, szerencsére ezt maximum az a két fegyvermegszállott miskolci rádiós veszi észre, akik katonai gyakorlóban érkeztek a sajóteseményre.
A földi harcászat után kis pihi, ami annyit jelent, hogy a katonák megebédelhetnek, bár ha ők is a mi ellátmányunkat kapták, akkor nem irigylem őket. Ide még nem jutott el az egészséges étkezés mint olyan, de ezen túllépve a praktikum se nagyon. Az ellátmány ugyanis (2 sertésmájkrém + 1 löncshús, 1 tömlős sajt, 1 narancs, 2 dl szőlőlé és turistaszalámi lefólizáva) egyrészt nem visszazárható, másrészt aki a melegben képes felvágottat csomagolni, az nem normális.
Az ebédszünet után már ott is volt a helikopter, és bár a Ray-Bant a pilóták otthon hagyták, nem lehetett rájuk panasz. A katonák bevágódtak a helikopterbe, és kezdődhetett a lövöldözés. A cél néhány fabábu volt, a földet szántották a golyók, mint a filmekben, és hullottak a faforgácsok. Bruce Wiilis ugyan sosem gyömöszölt a fülébe neonsárga füldugót mint mi, és fülvédővel sem rohangált, miközben levadászta az ellenséget, mi viszont hálásak voltunk értük, mert így is mocsok hangos tud lenni a zárt térben visszaverődő hang.
A szagról sem beszélt senki, mint amikor megpörkölődik a szőr, olyan szag ülte meg pillanatok alatt az egész gépet. Ellőtt mindenki egy tár lőszert, csere, jött a következő. A gyorsan cserélődő katonák és tárak után mi bepattantunk a katonai mentőbe – ilyen tiszta és felszerelt mentőért ölni tudna az OMSZ – és irány a bázis. Innentől ugyanis jött az éleslövészet, és a hibák javítgatása.