Életem első arctorna óráján azt mondta a velem szemben ülő hölgy, hogy ha követem az utasításait, akkor sohasem leszek ráncos, és már most kitörölhetem az összes plasztikai sebész számát a telefonomból. Mondtam, hogy még nem vagyok benne egészen biztos, hogy fogok járni, egyelőre csak szeretném kipróbálni. Erre azt válaszolta, ezt nem szabad csak úgy abbahagyni, mert akkor az arcizmaim leépülnek. Most meg vagyok szeppenve kicsit.
Tény, hogy a velem szemben ülő, 52 éves oktatóhölgy első ránézésre meggyőzött, arca ugyanis olyan sima volt, mint a fényes telihold, és csak akkor jelentek meg a ráncai, ha nevetett egy kicsit. Az arctorna azonban fárasztóbb, mint gondoltam, olyannyira, hogy húsz perc után nagyon kezdtem várni, hogy vége legyen, mert úgy éreztem, leesik a fejem a nyakamról.
Minél hamarabb
A torna első része eleve nyaktorna volt, számtalanszor kellett megfeszíteni a nyakam, meg előrehúzni az állam, és nyilván nehéz elhinni, de mindez rettenetesen kimerítő. A tornáztató hölgy szerint már napi pár perc torna is igen sokat számít, szerinte például azért nincsen a férfiaknak ránc a szájuk körül, mert borotválkozás közben mindig húzogatják.
Ennek ellenére az otthoni arctorna állítólag nem ajánlott, mert az ember nem eltünteti, hanem beletöri a ráncokat az arcába, ezért el kell sajátítani a megfelelő kisimító technikákat. Először azt gondoltam oktatóm majd furcsállja, hogy 30 alatt, ránctalanul arc- és tokatornára megyek, de éppen ellenkezőleg, nagyon helyeselte. Azt mondta 27 fölött mindenkinek el kellene kezdeni először egy, majd heti két alkalommal, az tehát időben heti 120 perc, pénzben pedig heti 3000 Ft. Drágább, mint az arckrém, de állítólag behozza a botox árát.
Mélységes gyötrelem
Ennek ellenére én nem tudnám rendszeresen csinálni, az biztos. Az arctorna számomra maga volt a kín, a mély gyötrelem, olyan megerőltető és értelmetlennek tűnő erőfeszítés, mint a világon semmi más. Ráadásul fél óra után elkezdtem úgy érezni, mintha valaki kihúzná az ereket a nyakamból és ráülne a fejemre. Nem beszélve arról a tényről, hogy egész sokáig arra gondoltam, milyen rohadtul idétlenül nézhetek most ki, de mikor elengedtem magam még jól is esett pofákat vágni.
A gyakorlatok nagyjából úgy lettek összeválogatva, hogy az ember minél viccesebb és idétlenebb legyen. Amikor oldalra néztem szintén huszonéves tornapáromra - akinek állítólag nagy volt a tokája, bár én ezt egyáltalán nem láttam - nem nagyon bírtam ki röhögés nélkül, ezért egy idő után inkább csak lefelé néztem. A tokagyakorlatnál például a nyakizmainkat megfeszítve kell az állunkat előre meg hátra nyújtogatni, miközben a nyelvünket is kidugjuk. A lazításnál úgy kell csapkodni a húsos ajkainkat, mint a lovak, vagy éppen keményen szorítva nyitogatni a szánkat kerek szemekkel, mint egy újszülött bagolyfióka. Egy idő után már úgy éreztem, a szájpadlásomban is izom van, és kezdett az a kényszerképzetem kialakulni, hogy a sok ismétléstől, majd kidudorodnak az izmok az arcomon és undorító, izmos, nagy fejem lesz.
Egyszóval az összes méltatás ellenére, amit valaha az arctornáról hallottam ("mért pont az arcunkat nem tornáztatjuk?", stb. stb.), azt gondolom, az elkövetkező húsz évben arctornaórákat nem fogok látogatni, sőt lehet hogy még húsz év múlva sem. Hiszen mennyivel egyszerűbb szagos krémeket masszírozni az arcunkra a tükör előtt.