A Südi Iringó által ihletett Isten bohócai című könyv a tánc es a zene témakörére koncentrál, főhőse a varázshatalommal rendelkező művész, aki nemcsak bölcs gondolatokkal, de tánccal is beavatja tanítványait életük titkaiba, így segíti őket felülemelkedni a könyvbéli cirkusz csődjén, azaz a válságon, depresszión.
„Mindenki táncolni fog velem”
„Ezt a könyvet, az Isten bohócait csak olyan pillanataimban tudtam írni, amikor abszolút lebegtem, amikor lélekben eljutottam odáig, hogy lebegjek, táncoljak. Nem tudok táncolni, de ez nem fog kiderülni, sőt, mindenki táncolni fog velem, sokféle táncot. Erről szól ez a könyv, erről a bizonyos hogyanról. Hogyan tudja az ember megváltani önmagát. Ez a könyv egy szárnynyitogatás. Abban a pillanatban, amikor valaki eljut ahhoz a lelki titokhoz, hogy hogyan tud önmagával bánni, hogy hogyan nem lesz a külvilág rabja, akkor kezdi a szárnyait nyitogatni” – mondta Müller, akinek egész életét áthatja ez a bizonyos lélekben lebegés, sőt munkája velejárója, bár családja időnként hülyének nézi emiatt.
„Nagyon-nagyon lebegünk mi, ez átszivárog és áthat az egészen, de a családom azért szeret velem élni, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy hülye vagyok sokszor. De hát azért nagy szeretet van a mi családunkban, nagy belső értékek vannak, csodák. Csak hát egy olyan mesterségem van, amit nem tudok a munkahelyemen hagyni, mert jön velem” – mentegetőzött Müller, aki arról is szívesen beszámolt a Velvetnek, hogyan szoktak telni náluk az ünnepek.
Gondterhelt a karácsony, oda az istenélmény
Az író számára a karácsony – nem meglepő – mindenekelőtt a családról szól. „Elsősorban azt jelenti, hogy együtt vagyunk. Ez egy igazán nagy család, hét unokám van most már, és őrületes, vidám állatkert van ilyenkor, ott van mindenki együtt. Nagyon-nagyon ritka pillanat, amikor ennyire együtt vagyunk” – mondta Müller, aki gyermekkorában még sokkal fennköltebben élte meg december utolsó napjait. „Az én gyerekkoromban a karácsony meditáció volt, egy istenélmény, egy boldogságélmény, egyedül botorkáltam a hóban, felnéztem az égre, beszívtam a friss levegőt és úgy éreztem, engem szeret az Isten. Csoda volt nekem akkoriban a karácsony. Most nem az, most elég gondterhelt… árucikkek, vásárlás, főzés… Én mindig híve lennék annak, hogy este, éjfélkor menjünk el, legyünk egy kicsit a szabadban együtt. Érdekes módon ezt a szent élményt, hogy kinyitom az ablakomat és beszívom a friss levegőt éjfélkor, ezt szilveszterkor szoktam megélni és nem karácsonykor, pedig a szilveszter nekem semmit nem jelent” – hangsúlyozta a tőle megszokott stílusban Müller, akivel megpróbáltuk tisztázni, mi az igazi ’boldogságélmény’ és van-e valami köze a sokat emlegetett lebegéshez.
„A valódi boldogság az mindig egy otthonélmény. Hazaérkeztem. Nem hiányzik semmi. Ezért időtlen. Ha boldog vagyok, akkor nem jut eszembe semmi, hogy mi volt, mi lesz, csak az, hogy van. Egy olyan állapot, ahol megszűnik az énem, megszűnnek a félelmeim, hazataláltam. A boldogságvágy tulajdonképp egy honvágy bennünk, és minden olyan pillanatában az életünknek, ami boldogságszikrákat vált ki belőlünk, megszólal a hazahívó hang: "errefelé gyere, itt vagyok!" De voltaképp az életünket úgy éljük le, hogy ezek nagyon-nagyon átsuhanó pillanatok, másodpercek. Mindig visszaesik az ember. És ezért van az, hogy ez egyfajta lebegés, mert ez az önfeledtség állapota”.