A zeneiskola és a semmi közepén fekszik a Chianti étterem, melyről évek óta szuperlativuszokban beszélnek gasztronáci barátaink, ráadásul a Dining Guide is 12,5 pontra értékelte a veszprémi helyet, nem is beszélve Gault & Millau 13 pontjáról (a minősítése egy szakácssapka). Ezek után nincs mese, ki kellett próbálni, hogy megint egy túlértékelt helyről beszélünk, vagy megéri-e az árát?

Nem dicsérnénk halálra a belsőépítészt, az olaszos hangulatú hely 10 éve talán divatos volt, de azóta eljárt felette az idő. Azért az el kell mondanunk, ilyen, már-már romantikus mellékhelyiséggel eddig nem sokszor találkoztunk. Itt nem érdemes látványt keresni, mert az nincs, ehelyett van kedvesen laza felszolgáló, aki megfelelően egyensúlyoz a lazaság és a szakértelem határán. Nem cizellálja túl a dolgokat, ajánl, de nem túl sok, és eltűnik, ha érzi, hogy nincs rá szükség. A megszokott üdítők mellett többféle háziszörpöt találni az étlapon, a Csopaki nyarat kihagytuk, de az egykori jaffa színét idéző homoktövis (700 ft/4 dl) jó választásnak bizonyult, csakúgy mint a fóti sörfőzdéből érkezett Zwickl szűretlen világosa (750.-)

Amuse bouche-nak tökmagolajos tejfölt kapunk házi kenyérrel,  a tökmagolaj íze csak az edényke alján lévő régióban érződik, és századszor is elkövetjük azt a hibát, hogy egy csomó kenyeret befalunk. A kenyér jó, bár bánhattak volna bátrabban a sóval. 

Előétel helyett erős kezdésnek lazaccal indítottunk, melyhez petrezselymes rizottó és retek volt a köret (3490.-). A lazac markáns, minőségi, tökéletes állagú volt, extrapont járt a ropogós bőrért, a rizsben mi nem találtuk a petrezselyem ízt, helyette némileg citromos felhangokat véltünk, ami jól passzolt a halhoz. A savanyított retek telitalálat volt, csak keveselltük a főétel mennyiségéhez, bár ez talán csak mohóságunknak tudható be. 

Füstölt marhanyelves mezzelune paradicsommal és zsendicével (2690,-) volt a másik választásunk, ha már olaszos étterem, a tésztát mi sem hagyhattuk ki. A zsendice isteni volt, a házitészta állaga pont ideális, a töltelék remek. Bár nem vagyunk az olasz konyha legnagyobb rajongói, abszolút meggyőzött. Nem éreztük túl fűszeresnek, az ízek hagyták egymást érvényesülni, megvolt az összhang mind az ételben, mind a tányér és az étterem stílusa között.

Nem hiába tartalékoltuk az energiákat az édességekre, a Rózsavölgyi csokoládé-szuflé, ibolyával (1390.-) orális orgazmust okozott, közvetlenül a vizuális ájulás után. Pedig nem volt túlcizellálva a desszert, egyszerűen sikerült megtalálni azt a pontot, ahol tökéletes a szuflé, a hozzá adott ibolyakrém pedig megbolondította a csokoládét, a végén pedig már a dekor feketeribizli lekvárt nyalogattuk a palalapról.

Másik desszertként a csokimenyország ellensúlyozására egy bodzás sajttortát kértünk rebarbara fagyival (1090.-). A rebarbarát egyébként is szeretjük, ebben a meggyőződésünkben az ebből készült fagyi csak megerősített bennünket. Viszont rossz pont, hogy kicsit el is homályosította a sajttortát, ami igazi könnyű élvezet, kicsit édeskés, kicsit fanyar, pontosan az, amire vágytunk, de lehetett volna hangsúlyosabb az ízvilág.

Ha ezt az egészet elvinnék a Balaton partjára, ahol a lemenő napsugarak fényénél élvezkedhetnénk, az maga lenne a mennyország.