Annyira izé a balatoni időjárás, hogy állandóan átfazonírozza a gondosan kitervelt programjainkat. A Balatonlellei Vidámparkba is csak a harmadik próbálkozásra jutottunk el. Az ominózus napon görcsben állt a gyomrunk, félve, hogy ma is meghiúsul a vurstli. A monszun elmaradt, jöhetett végre a dodzsem-mennyország. Megérte a várakozás, egészen visszafejlődtünk úgy két órára. Teljesen azonosultunk a körülöttünk lévő korosztállyal. vagyis úgy viselkedtünk, mint egy 10 éves.
A vidámpark bejáratánál álló két riasztó óriásbaba majdnem eltántorított bennünket a belépéstől, de végül leküzdöttük a Chucky (tudja, '88-ban készült horrorfilm egy gonosz babáról, akiben egy sorozatgyilkos lakik)-okozta sérüléseket és átléptük a küszöböt. A hely egyik nagy előnye, hogy nem kell minden játékért külön fizetni, egy karszalagot kell csak megvásárolni és szabadon garázdálkodhatunk. Addig ülhetünk fel például az XXL nevű csodára, amíg el nem hányjuk magunkat. Magabiztosan pattantunk fel rá, mondván, hogy ezt mi bírjuk, régen ezerszer durvábbakon nyomtuk, most sem lesz gond. Bár a vacsora nem köszönt vissza, nyitott szemmel nem sikerült átvészelni a végzetesnek tűnő öt percet. Görcsösen kapaszkodtunk az övekbe, remélve hogy nem most adja fel a zár. Szépen el is köszöntünk egymástól, meg a családtól. A szabadesés élménye mégsem váltott ki belőlünk olyan extázist, mint vártuk. Az egyik kedvencünk a körhinta lett, ami viszont a maga retro bájával egészen különös hangulattal bír. Baromi megnyugtató csak úgy körbe-körbe repülni és még halálfélelme sincs az embernek. A polip nevű masina pedig pont kellően pörgette meg a szerveinket, a menet végeztével minden belsőség a helyére került.
Hullámvasút és szabadesés ide vagy oda, a dodzsem való az olyan adrenalin-függőknek, mint mi. Amint megpillantottuk az elektromos miniautókat, rögtön tudtuk, hogy otthon vagyunk. Naná, hogy az összes pályát kipróbáltuk. A Madonnásat, a Britneyset, meg az Eminemeset is. A körök alatt ugyanis sztárok graffitijét bámulhatjuk. Kell egy kis gyakorlat a felismerésükhöz, de egyik-másik egész jól sikerült. A legmenőbb az utolsó pálya volt, ugyanis a park végében lévő dodzsem már túl van a harmadik X-en is. Kézzel összerakott autók, bögyös német nők a falon. Mi kell még? Valószínűleg semmi. Az öreg autók nem mentek olyan gyorsan, mint fiatalabb társaik, de kit érdekel a sebesség, ha egy ősdodzsemmel szlalomozhat?
A Budapesti Vidámpark bezárta után a balatonlellei kistestvér lett az ország legnagyobb vidámparkja. Ez a cím már önmagában kiérdemel egy látogatást, a dodzsempályák meg főleg. Belátjuk, hogy elég elfogultak voltunk a villanyautókkal kapcsoltban, de nem tehetünk mást, annyira élveztük a száguldást. Olyan büszkék voltunk magunkra, mikor egy-egy jól irányzott ütközéssel meg tudtuk lepni a gyanútlan vezetőket.