"Szeretném én is bővíteni a szar munkák "adatbázisát" a következő kis történettel: Természetesen – mint többnyire minden szar melóba – ide is az egyik nagyszerű diákszövetkezet küldött. Nyomdai munka, este 7-től reggel 6-ig, a bér a szokásos 450-es droid-díj. Persze, csináljuk, gondoltuk a haverommal, majd jókat ökörködünk, ahogy eddig mindenütt" - kezdte levelét Péter.
"A nyomdában futószalagokon jöttek a névre szóló reklámborítékok, kettesével. A mi feladatunk az volt, hogy az egyik ilyen szalag végén, egymással szemben ülve úgy igazítsuk a leveleket, hogy pontosan a dobozba essenek. Eleinte jókat nevettünk a neveken, az ott dolgozó embereken, stb. Pár óra után viszont kezdtünk belebolondulni ugyanabba a mozdulatba. Kétóránként volt 5 perc szünet. A csarnok akkora volt, hogy mire elértem a budihoz, már hallom, hogy kiabálnak: "Indul a gééép!", és már fossa is le a földre a sok reklámszemetet. Amit ha nem szedek össze, rövidesen annyi lesz, hogy sosem érem utol magamat. Volt még továbbá "kényszerszünet", amikor a gép valamiért elszaródott; amíg megcsinálták, nem kellett dolgoznunk. Hogy ez sűrűbben forduljon elő, a haverom kitalálta, hogy ha a lábával akadályozza az egyik tengelyt, begyűrődik a papír, s mire megigazítják a karbantartók, az nem kevés idő. Sosem jöttek rá, hogy ő volt, de a műszakvezető egy idő után észrevette, hogy sok a szabadidőnk. Így amíg javítottak, kaptunk egy sokkal rosszabb feladatot: borítékokat irányítószám szerint különválogatni, sorba rakni és bedobozolni. Ezután érdekes módon gépünk meghibásodása töredékére csökkent. Másnap a megőrülés ellen azt találtuk ki, hogy kiszedtük a kalácsból a mazsolákat, és minden borítékba raktunk egyet. De órák teltek el úgy, hogy szemben ültünk egymással, és egy szót sem szóltunk a másikhoz. Hajnalban egy ilyen több órás csendet szakított meg az egyik főnök: Este akkor jöttök, srácok? NEM!" - számolt be Péter a kellemetlen nyomdai válogatásról.
Természetesen várjuk a saját történeteiket, a szokott címre, ide.