Egy korábbi cikkünkben olvasói levelekből szemléztünk, amelyben a legdurvább, legmegalázóbb kirúgásokról volt szó. Az alábbi levél ehhez a cikkhez érkezett, de túl hosszú volt ahhoz, hogy egy az egyben beillesszük oda, kihagyni pedig nem szerettünk volna belőle. Így itt a Futószalag blogban közöljük a teljes történetét ennek a kirúgásnak, ami érdekes módon a munkavállaló rendes felmondásával kezdődött, és egy munkaügyi vizsgálat kapcsán mérgesedett el az abszurditásig. A levelet ezúton is köszönjük - ha ön is megírná kirúgása történetét, küldjön emailt a Velvet címére!
„Utolsó munkahelyem egy dunántúli üzem volt, egy kommunikációs iparba beszállító elektronikai bérgyártó. Üzemmérnökként dolgoztam ott két évig, amíg elegem nem lett az esztelen hajtásból és egy pénteki napon beadtam a rendes felmondásomat. Következő kedden jött három munkaügyi felügyelő, és a vizsgálat során néhányunkat - egy adott soron dolgozó mérnököket - kihallgattak, valamint utánanéztek a műszakban dolgozóknak is. Én szíves örömest elmondtam mindent, bizonyítékot is adtam, amit tudtam, mert a cég sokszor megszegte a munkaidőre, túlórára és szabadságokra vonatkozó szabályokat. Nem csak a mi esetünkben, hanem a műszakos dolgozóknál is.
A kihallgatás után és a napi teendőim végeztével felmentem az irodába, ahol a főnököm megkért, hogy menjek haza. Erre addig soha nem volt példa. Legalábbis este tízig.
Otthon hívott az egyik kollégám, hogy ki fognak rúgni és már be sem jöhetek a gyárba, mert felnyomtam a céget a felügyeletnél. Erre a pletyka szerint a bizonyíték annyi volt, hogy én mentem be elsőnek és bemutattam a naptáramat (amin a törvényes kereteken jóval túlmenő túlóráimat vezettem). Egyrészt párosával voltunk a kihallgatáson, másrészt miért ne mutattam volna be az összes elérhető, többé-kevésbé hiteles dokumentumot, ami a törvénysértéseket igazolta? Szívták a véremet eleget. Miközben minket semmiségekért fenyegettek fegyelmivel és kirúgással, ők sportot űztek a munkajog megszegéséből.
Másnap reggel, ahogy a kolléga előző nap figyelmeztetett, nem működött a belépőkártyám, a portától a recepcióra biztonsági őr kísért, ahol vártunk, míg a további procedúrákhoz szükséges emberek beérkeznek. Lassan meg is jöttek, köztük a főnököm is, láthatóan vidáman. Kis idő múlva újra megjelent két személyzetis kíséretében, és behívott a recepció mellett levő egyik tárgyalóba. Ott közölte velem, hogy a felmondásomból hátralevő majdnem két hónapra új projektet kapok, de mindezt abban a kis tárgyalóban kell elvégeznem, ahol csak egy telefon volt. Se az üzembe, se az irodákba nem léphetek be, csak a WC-be és az étkezőbe van szabad bejárásom.
Az új projekt az lenne, hogy az asztalon levő elektronikus áramkör (melyet akkor közel másfél éve gyártottunk) több száz alkatrészéhez meg kell határoznom a mérési módszereket.
Ehhez két dolgot kell hozzáfűznöm: 1.) A terméket - még egyszer mondom - másfél éve gyártottuk és elég alapos tesztelésnek volt kitéve a gyártósoron. 2.) Ezt a feladatot egy szoftver segítségével szokták megcsinálni, mely a gyárcsarnokban levő gépen volt feltelepítve - ahonnan én ki lettem tiltva. És a munka néhány órát vesz igénybe. Nem két hónapot. Nettó baromság az egész.
A „projektet” nem fogadtam el, arra hivatkozva (a valóságnak megfelelően), hogy nincsen képzettségem és tapasztalatom. Ezt a munkát külsős cég szokta elvégezni, de ők sem papíron tollal. A főnököm és az egyik tanú - a személyzeti vezető - úgy próbálták beállítani az egészet, hogy én csak nem akarom ezt csinálni, holott minden adott hozzá.
Aztán rövid egyezkedés után otthagytak, hogy ne mozduljak ki a tárgyalóból, majd valamelyikük visszajön. Nagyjából két-három órát töltöttem ott, mikor a másik szem- és fültanú visszajött azzal, hogy a felmondásom további részére felmentenek a munkavégzés alól. A biztonsági őr végigkísért a részlegek között, ahova el kellett mennem a felmondás adminisztrációját elintézni. Közben kérdezte, hogy volt-e már valami balhém, mondjuk megütöttem-e valakit, mert ő még ilyet nem hallott, hogy valakit a felmondásakor végig kelljen kísérni a gyáron. (Nem, nem volt.) Munkatársaim közül többen is kérdezték aznap, hogy nem megalázó-e ez? A válaszom az volt - nem nekem az, hanem aki elrendelte. Gondolom, a főnököm a vizsgálat miatt próbálta a figyelmet rám terelni, mintha nem az ő munkásságának következményeként büntetnék meg a céget.
A történet tanulsága? Számomra az, hogy ha valaki állandóan túlhajszolja az embereit és azok emberi méltóságát is semmibe veszi, attól ne várj semmi jót, bármennyire is próbál barátkozni. A munkaadó számára pedig az, hogy a felmentést könnyebben is meg lehet adni.
Meglehet, rosszindulatúnak tartanak, de örömmel tölt el, hogy a mai napig nem találtak egy épkézláb embert a helyemre.”