Már sokadszor olvastam, hogy a legtehetségesebb nemzet a magyar. Elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen mennyire igaz ez. De tényleg. Nagyon tehetségesek vagyunk. Minden tekintetben. Ha megnézzük az olimpiai aranyérmek számát, hát hihetetlen, nem? Pedig olyan kevesen vagyunk. Ha végiggondoljuk a Nobel-díjasokat, ha Gábor Zsazsára gondolunk, meg Andy Vajnára, akkor szerintem beláthatjuk, hogy tényleg nagyon tehetségesek vagyunk.
Mikor a minap beszélgettünk az eszkimókról, eszembe jutott, hogy láttam egy filmet a fókavadászatról. Ez úgy történik, hogy az eszkimó léket vág, a fókának pedig levegőre van szüksége, merthogy nem hal. Az eszkimó nem biológia órán tanulta, hanem örökölte, a helyi szocializáció során elsajátította annak ismeretét, hogy a fóka a lékhez jön levegőt venni. Bár a magyar kétségkívül a legtehetségesebb nép a világon, viszont az eszkimók van, hogy két-három-négy órát is várnak egy léknél mozdulatlanul, kezükben egy szigonnyal. Amikor jön a fóka, akkor jön a szigony, utána a véres hentesmunka. Végiggondoltam, hogy tudna-e ott a jégen, mínusz huszonöt fokban, egy magyar kezében egy szigonnyal órákig mozdulatlanul állni.
Talán ha az élete múlna rajta…
Nem hiszem, mert azt is olvastam, hogy Európa legtermékenyebb és leglakályosabb helyét foglalták el az őseink. Erről jut eszembe, hogy pár évvel ezelőtt az egyik autópálya építésénél találtak egy honfoglaláskori szláv temetőt, és kiderült, hogy totál alultápláltak voltak az itt élő szlávok. Élőholtak, akik rögtön be is olvadtak. Szvatopluk, meg fehér ló, meg mit tudom én! Kamu az egész. Egyszerűen szárazság volt a Kárpát-medencében. Nem vonom kétségbe, hogy nagy dolog volt elfoglalni a Kárpát-medencét, de azért nem volt akkora durranás az alultáplált, éhségtől szédelgő szlávoktól meg a maradék avaroktól megszerezni. Legyünk őszinték: lehet, hogy mi vagyunk a legtehetségesebbek, de azért néha szerencsénk is van. És akkor még nem beszéltem arról, hogy milyen képességeink vannak. Tatár, török, Habsburg, meg még az oroszok, és ezt mind túléltük. Ez azt bizonyítja, hogy hihetetlen energia és kreativitás van ebben a népben. Ahogy a hollywooodi közmondás tartja: ha egy forgóajtóhoz érsz és egy magyar mögötted lép be, akkor biztos, hogy előtted fog kijönni.
Láttam egy másik filmet a busmanokról. Az egész hihetetlen. A Kalahári-sivatagban osont egy kis busman, víz látótávolságban sehol. Elkezdett szaglászni. Négykézlábra állt és az orrával ment előre. Volt egy kis pálcikája és azzal addig matatott a homokban, hogy hipp-hopp ott volt a víz. Bármennyire biztos vagyok abban, hogy mi magyarok vagyunk a legtehetségesebbek, én például négyzetkilométereket bolyonghatnék hason fekve és szagolgathatnék, akkor se találnám meg a vizet. Nem tudom, hogy a busmanoknak és az eszkimóknak egyáltalán hány olimpiai aranyérmük van, vagy van-e egyáltalán Nobel-díjasuk, de azért, ha jobban belegondolunk, a magyar mellett az eszkimó és a busman is nagyon tehetséges nép.
Ha mondjuk egy busman beköltözne az én lakásomba, tegyük fel bekopogna, hogy „jó napot kívánok, Havas úr! Esetleg szerencsét próbálnék itt.” Szerintem föltalálná magát. Hopp, ezt megnyitom: jön a víz. Egyszerre itt ülne és az összes képessége odalenne. Nem? Itt nem kell szagolgatni, hiszen több helyen is van víz. Egy eszkimónak meg mire kéne várni? A Kádár-rendszerben legalább a Merkúrnál tudta volna hasznosítani a képességeit, hogy kivárjon egy Trabantot. Ma bemegy egy autószalonba, hogy: „jó napot kívánok, egy eszkimó vagyok. Van olyan képességem, hogy kurva sokáig tudok mozdulatlanul állni.” Nem kell.
Szóval mi hárman vagyunk a legtehetségesebbek. Mi szomjan döglenénk a Kalaháriban, éhen döglenénk a jégen, ők meg semmire nem mennének itt a képességeikkel. Tehát minden jól van úgy, ahogy van. Mindenki maradjon a helyén. Nekem az a véleményem.