Volt már egy könyvem a Bűnről és Bűnhődéséről, ami a börtönök világában játszódik. Egészen jó interjúkötet volt. Azt hiszem, ez annyiban különbözik a másiktól, hogy ott kifejezetten a bűncselekmény volt a középpontban. Tehát annak a körülményei, a motiváció és persze maga az elkövető. Most viszont, mivel kiújult a vita arról, hogy humánus-e a tényleges életfogytiglan, és erről most szakmai körökben tényleg komoly vita folyik, ezért engem jobban érdekel, hogy milyen az elkövető és a büntetés viszonya. Mennyire méri fel azt, amit tett, mennyire számol annak következményeivel.
A napokban olvastam egy cikket, ami arról győzködött, hogy az Egyesült Államokban igenis van visszatartó ereje a halálbüntetésnek. Én halálbüntetés ellenes vagyok egyrészt, másrészt a tényleges életfogytiglan ellen is vagyok. Nem is nagyon hiszek ennek a cikknek. Egyébként azért vagyok ellene, mert akármilyen embertelen, elállatiasodott gyilkosokról van szó, azért mégiscsak vannak törvények.
Egyszer beszéltem egy erdésszel, egy hivatásos vadásszal, aki annak idején a pártvezetőkkel vadászott a Kádár-rendszerben. Mondta, hogy voltak közöttük nagyon jó vadászok, mondjuk a Maróthyt említette, aki sportszerű volt, minden szabályt betartott és lehetett látni, hogy tényleg átérzi a felelősséget. És voltak állatok. Most neveket nem akarok mondani, de dzsipből, géppisztollyal lőtték a szarvasokat. Nyilván nem csak a Kádár-rendszer fő korifeusai között voltak állatok, hanem vannak egyébként is állatok. De ezekkel az ösztöneinkkel együtt is emberek vagyunk. A jog pedig számon tartja az ösztöneinket. Például sokan nem gondolnak arra, hogy nem büntetik azt, aki nem vonul be a börtönbe. Mert a régi római jogalkotó számolt azzal, hogy nem egy természetes emberi tulajdonság, hogy önszántunkból börtönbe vonuljunk. Vagy például sokan nem tudják, hogy a büntetőtörvénykönyv nem tiltja, hogy ha nincs más mód saját életem megmentésére elvehetem a más életét.
Ezért embertelen az életfogytiglan, mert az emberi mivoltunkkal kerülök szembe, ha ezzel egyetértek. A civilek nem tudják, csak az aki már valaha járt börtönben, hogy az elítéltek nem években számolnak, hanem olimpiában. Nem mondja ki, hogy tizenkét évem van még, hanem azt, hogy még négy olimpiát kell kibírni. Ez megkönnyíti a helyzetüket. Az embert egyszerűen nem szabad olyan helyzetbe hozni, hogy kilátástalan legyen a sorsa. Akár kapjon ötven vagy hatvan évet, teljesen mindegy, ha irracionális is ez a fajta ítélet, akkor is nyújt valamiféle kapaszkodót. Olyan ember nincs, aki számára a szabadság ne volna érték. Azt kimondani, hogy te már soha nem lehetsz szabad, az embertelen.