Kezdjük azzal, hogy ha lehetne népszavazást tartani a halálbüntetés visszaállításáról – ahogy nem lehet – egészen biztos, hogy az emberek óriási többséggel megszavaznák. Én biztos, hogy nem. Talán azért, mert a jogi karon a tanárok óriási többsége ellene van, és pontosan tudom, hogy a bírák többsége ugyanígy gondolkodik. Persze megértem azokat, akik a szemet szemért, fogat fogért bibliai elvet vallják, és ezerszer hallottam már azt az érvelést, hogy a brutális gyilkosokat, pláne ha gyerekeket öltek, minimum fel kellene négyelni, kerékbe kellene törni. Én az indulatokat abszolút megértem, csak nem tudom elfogadni.
Olvastam egy hozzászólást, ahol azt kritizálták, hogy nincs értelme az egyik mondatának. Így hangzott: „ Egyébként azért vagyok ellene, mert akármilyen embertelen, elállatiasodott gyilkosokról van szó, azért mégiscsak vannak törvények. ” Mit értett ez alatt?
Ez tényleg suta egy mondat volt. Valamit tisztázzunk. A jogszabályok, és idetartoznak a törvények is, tulajdonképpen magatartási szabályok, amelyek azért nélkülözhetetlenek, mert az emberek békés egymás mellett élését szolgálják. Én nem ezekre az írott jogszabályokra, azaz törvényekre gondoltam, hanem azokra a „törvényekre”, amelyek sok-sok ezer éve az emberi lét alapját jelentik. Lényegében azt is mondhatnám, hogy ami a halálbüntetést és a tényleges életfogytiglant jelenti, mindkettő ellentmond annak, hogy létezik valami, amit nagyjából úgy szoktunk megfogalmazni, hogy „emberi méltóság”.
Mélyen megértem, hogy mondjuk egy pedofil gyilkost az emberek óriási többsége máglyahalálra, karóba húzásra, olajban való élve megfőzetésre ítélne, na de hát nem véletlen, hogy az emberiség ezekről a kivégzési módokról lemondott. Nem hangzik jól, de az ember attól ember, hogy képes felülemelkedni az ösztönein. Mindenkinek joga van, még a legelvetemültebb gyilkosnak is ahhoz, hogy megőrizze a méltóságát. Ráadásul saját „emberségünket” adjuk fel, ha kiállunk az embertelenség mellett. Tudom, hogy már megint szembe kerülök a többséggel, de ezt azért vállalom.
A hozzászólások között több helyen is elhangzott, hogy miért mi tartsuk el az életfogytiglanra, vagy hosszabb börtönbüntetésre ítélt rabokat. Azt javasolták, hogy a börtönviseltek munkával vállaljanak szerepet a társadalmi teherviselésben. Mit gondol erről?
Azt, hogy szimpla demagógia.
Miért?
Mert ma a magyar börtönökben egy elítélt napi hétezer forintba kerül az adófizetőknek. Már az önmagában nevetséges, hogy ha valaki nem fizeti ki a pénzbírságot, napi háromezer forintonként leülheti. Érti? Ez nonszensz. Azonkívül ma éppen az a legnagyobb probléma, hogy alig-alig tudnak munkát adni az elítélteknek. Valamit ugyan javult a helyzet, de nem sokat.
Ami a tényleges életfogytosokat illeti, az ő helyzetük sokkal bonyolultabb. Tessék csak arra gondolni, hogy nekik már tényleg nincs vesztenivalójuk, ami azt jelenti, hogy ha valamilyen módon gyilkolnának, egy újabb életfogytiglani börtönbüntetés se változtatna a helyzetükön. Ebből bárki kikövetkeztetheti, hogy fokozottan veszélyesek nemcsak a börtönszemélyzetre, hanem a többi elítéltre is.
A szegedi Csillagban például külön szárnyban helyezték el őket, a fürdőig is bilincsben, láncban vezetik őket, és csak amikor már bent állnak a tus alatt, a rácson keresztül átnyúlva, akkor veszik le róluk a bilincseket. Ki gondolja komolyan, hogy ezeknek az embereknek helyük volna egy átlagos munkahelyen?
Befejezésül: Az előző bejegyzés arra figyelmeztet, hogy muszáj pontosan és félreérthetetlenül fogalmazni.