Tényleg nem kell. Egy siófoki wellness szállóban fényképezett le valaki, amikor éppen – ahogy a lap írja – „átöltöztem”. Egyszerűen hihetetlen, hogy a legegyszerűbb fogalmakat is rosszul használják a bulvárlapokban! Én ugyanis az uszodában nem öltöztem át. Átöltözni annyit jelent, hogy valami helyett felveszek egy másik valamit. Annyi történt, hogy nincs kedvem használni a wellness-szállókban szokásos fehérköpenyt. Egyszerűen azért nem, mert amikor beteszik a szobába, fogalmuk sincs, hogy ki veszi majd fel. Nem hiszem, hogy az én 183 centim volna a szabvány. Éppen ezért, külön erre a célra tartok egy szabadidőruhát és még fenn a szobában, úgy, hogy a többiek, felveszem a fürdőnadrágot. Következésképpen az uszodában nem kell átöltöznöm, csak a szabadidőruhát le-, illetve felvennem.
A papuccsal is gond volt.
Miután a szabadidőruhához nem kifejezetten passzol a papucs, ezért ugyancsak külön erre a célra tartok egy sportcipőt. Abban sohasem megyek ki az udvarra, az utcára, ami pedig a papucsot illeti, azt a fürdőköpennyel együtt egy külön táskában szállítom. Azt hiszem, hogy rövid néhány sorban ennyi baromságot csak a Blikkben tudnak leírni.
Nem zavarja, hogy nem mehet el úgy nyugodtan pihenni, hogy utána ne olvasna vissza ilyen butaságokat a bulvárlapokban?
Azt hiszem, már megszoktam ezeket a kellemetlenségeket. Ez az új őrület, hogy mobillal fényképezik le a gyanútlan embereket, ez azért súlyosbítja a helyzetet. Szerintem óriási pofátlanság mások privát életébe beleavatkozni. Egyébként igazán kellemetlen élményem nincs, talán a tömeget bírom most már kevésbé mint azelőtt. Pár évvel ezelőtt egy válogatott meccsre mentem, azóta nem járok tömegrendezvényekre. A Stadion Szállótól a székemig majdnem egy órát tartott az út, szinte lépésenként állítottak meg és meg kell mondanom, hogy elég fárasztó a nyolcvanadik üveget elhárítani, még akkor is, ha nagyon kedvesen bíztatják az embert, hogy „Ugye Tanár úr, megkóstolja ezt a kis pálinkát? Ugye Havas úr, iszik velünk egy korty sört?” stb., stb. Igazán kellemetlen élményem tényleg nem volt, soha senki nem szólt be nekem, pláne nem sértegetett, de a tömegből azért már elegem van. Az egyes embereket tudom kezelni, sőt, ha van időm, akár perceket is elbeszélgetek valakivel.
Az jutott eszembe, miközben a focimeccses történetet mesélte, hogy nehéz lenne sajnálni önt emiatt, hiszen aki sokat szerepel a médiában, azt felismerik. Ez a celebritások sorsa.
Hú! De utálom azt a szót, hogy celebritás! Tényleg érdekelne, hogy ki hozta divatba. Egy kedves ismerősöm szövege jut eszembe, szerintem borzasztó szellemes. Köztudott, hogy a magyar kézilabda és kosárlabda centrumai mind vidéken vannak, elsősorban a kézilabdások azok, akik érdekesek, mert ők tényleg a világszínvonalat képviselik Veszprémben, Szegeden, Dunaújvárosban. Ezekről a kézilabdásokról mondta az ismerősöm, hogy tipikus „kisvárosi világsztárok”. Szerintem ez egy őrült jó szöveg! Hát, tényleg arról van szó, ha Veszprémben például világsztárok játszanak, de miféle világsztárok azok, akik egy tündéri, de mégiscsak pici városban az uralkodók? Hát, valahogy így van ez a magyar celebritásokkal is, mi vagyunk a „kis ország, kis celebritásai”. Szerintem azok a kollégáim az igazán röhejesek, akik úgy viselkednek, vagy úgy öltözködnek, vagy olyan beszédmódot használnak, ami a Los Angeles-i szaktársakhoz volna igazán illő.
Önnek nincsenek sztárallűrjei? Nem játszik szerepet?
A televízióban igen. Gondoljon csak a Heti Hetesre. Ott félig rám ragadt, félig felvettem azt a szerepet, amit most nem akarok megmagyarázni, úgy is tudja mindenki, hogy miről van szó. A hétköznapokban nem játszom, legfeljebb akkor, ha egy-két roppant ellenszenves és nagyképű kollégával találkozom, de őket nem kell sajnálni. Magyar viszonyok között jól elvagyok, de azon csak röhögni tudok, amikor valaki mondjuk villát vásárol a környékünkön, mondjuk a Szabadsághegy táján, aztán elhiteti saját magával is, hogy az ő villája igazán Malibun van. Itt jegyzem meg, hogy mi a feleségemmel egy társasházi lakásban lakunk.
És mi van a gyerekekkel? Mármint a sztárok gyerekeivel.
Hát, semmiképpen sem szabad irigyelni őket. Az én fiam például igencsak megszenvedett a nevével. Se a Havas, se a Henrik nem gyakori, így aztán tinédzserként inkább Kovácsként mutatkozott be a lányoknak a diszkóban. Nem véletlen, hogy két olyan kiváló labdarúgónak mint Bozsik József és Várhidi Pál fia, a két Péter, soha sem volt nemhogy válogatott, de még MBI-es játékos sem. (Bozsikban nem vagyok egészen biztos, lehet, hogy a Pénzügyőr előtt mégiscsak játszott az I-ben, de nem hiszem.) Ami a lányokat illeti, az azért más tészta. Az én lányom például kiélvezte a lehetőségeket, ő aztán elcipeltette magát mindenféle bálba, megkövetelte magának az új estélyi ruhákat, tiszta szerencse, hogy allergiás a nemesfémekre, azt legalább megúsztam. Viselkedni egyébként tud a lányom, azzal nem volt probléma. Mindegy, a lényeg mégiscsak az, hogy a magyar sztárok olyanok, mint a veszprémi kézilabdások: „kisvárosi világsztárok”.