Számos olyan hozzászólás érkezett a tényleges életfogytosokkal foglalkozó blog-bejegyzéséhez, amelyben azt fejtegetik az olvasók, hogy úgy tűnik, a tényleges életfogytosok jobban élnek, mint a hajléktalanok.

Ez igaz is, meg nem is. Az tény, hogy naponta háromszor kapnak enni, van tiszta ruhájuk, ágyuk, télen még a fűtés örömeit is élvezhetik. Az előbbiekből szinte semmit nem kapnak a hajléktalanok, de van valamijük, amit nem az ócska szatyrokban cipelnek, ez pedig a szabadság. Egyébként tényleg a szabadság az, ami a hajléktalanok esetében mindennek a kulcsa. Rengeteg ötletük van a polgármestereknek arra, hogyan távolítsák el a területükről a hajléktalanokat. A legutolsó ötleteik egyike az, hogy lakjanak sátorban. Hát, szép kis sátortábor jönne így össze, de már most mondom, hogy az egésznek semmi értelme nincs. A sátor, ugyanúgy mint a hajléktalanszálló, veszélyt jelent a hajléktalannak. Ő ugyanis nem szeret társakat, csak egyet, maximum kettőt, de ha már többen vannak együtt, akkor … nos, akkor kezdődnek a problémák. Vita pia fölött, vita egy nőről, vita nyugdíjról és a vitát követi az erőszak, és nem egyszer a halál.

Mit ér így a hajléktalanok szabadsága, hiszen az alapvető szükségleteiket csak nagy harcok árán tudják kielégíteni, ráadásul még az erőszaknak is ki vannak téve. Lehet, hogy mégiscsak jobb a börtönben?

Felejtsük már el a börtönt, oda szerintem senki nem kívánkozik, legfeljebb azok jönnek ki onnan nehezen, akik lehúztak már huszonvalahány évet, nem várja őket senki. Nos, talán ők azok, akik ha lehetne, maradnának. Láttunk egy pár filmet, amelyben a több évtizedes rabság után a szabadult rab felakasztja magát, de ők egy speciális csoportot alkotnak. Fogalmam sincs, hogy a hajléktalanok problémáját miként lehetne megoldani. Szerintem mindig lesznek hajléktalanok, a kérdés szerintem inkább az, hogy a legalapvetőbb problémáikat hogyan lehetne megoldani. Kezdjük az alapvető szükségletekkel. Miért nincsenek mobil vécék telepítve, vagy éppenséggel miért nem osztogatnak a hajléktalanoknak pénzt helyettesítő érméket, hogy igénybe vehessék a mobil vécéket. Jó régen voltam katona, de emlékszem, hogy egyszer valahol a Tisza parton táboroztunk, és két óra alatt száz katona simán megfürdött egy alkalmi sátorban. Miért nem lehet hetente egyszer megfelelő helyen lefürdetni a hajléktalanokat, fertőtleníteni a ruhájukat, rendbe tenni a hajukat, szakállukat?

Ez mennyiben oldaná meg a hajléktalanok problémáját? Nem lenne-e ezekért a lehetőségekért is harc közöttük, mint a hajléktalan szállókon?

Jó kérdés, de ez az egész mindössze logisztikai probléma. Vöröskereszt aktivisták és önkéntesek fenn tudnák tartani a rendet, vigyázhatnának az „értékekre” és most jut eszembe, hogy talán hálózsákok jelenthetnék a megoldást. A nagy közös, fűtött helyiségekről már régóta kiderült, hogy alkalmatlanok, a hálózsák könnyen szállítható, kis helyet foglal és bárhol leteríthető.

Ön szokott pénzt adni hajléktalanoknak?

Persze. A kérdés általában az, hogy mivel mindenkinek nem adhatunk, hát akkor kinek? Én a szolid alkoholistákat preferálom, mert nálunk a nagycsaládban is volt belőlük. Vannak persze ismerős hajléktalanok. Itt a Pozsonyi úton van egy fiatalember, meg egy pár, nekik ruhát, cigarettát, sőt alkoholt is szoktam adni. Érdekes, hogy milyen méltósággal viselik a sorsukat. Egyébként méltóság ide, méltóság oda, szívfájdító őket látni.