Az ok is közismert, az államfő normakontrollra küldte a gyűlöletbeszédről szóló törvényt. A kiadott közlemény is megerősíti, hogy az elnök nem a gyűlöletbeszédet támogatja, hanem alkotmányos aggályai vannak. Hát, nekem is vannak. Nem elsősorban azzal van bajom, amivel az elnöknek, miszerint „A véleménynyilvánítás alkotmányos szabadságának aránytalan korlátozásáról van szó.” Szerintem a törvénytervezettel az a legnagyobb baj, hogy amennyiben ezt a törvényt bevezetnék, megbénulnának a bíróságok, boldog, boldogtalan jelentene fel boldogot és boldogtalant. Szerintem normális ember – tekintettel a törvényre – meg se merne nyilvánosan szólalni.
Ön szerint mi a magyarázata a Mazsihisz viselkedésének?
Ha jól tudom, a Mazsaihisz a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének a rövidítése. Azt hiszem elég jól ismerem a zsidókat, azelőtt is és most is sok zsidó kollégám volt, illetve van, az irodám az Újlipótváros kellős közepén helyezkedik el, na, szóval joggal mondhatom, hogy ismerek jó néhány zsidó embert. A helyzet az, hogy borzasztóan érzékenyek, sőt, hiperérzékenyek. Hadd engedjek meg magamnak egy közhelyet: Én is érzékeny lennék, ha Auschwitzban fejezte volna be az életét a rokonságom egy része. De azért nemcsak erről van szó, a magyar lakosság jelentős része még mindig nincs tisztában azzal, hogy mi is történt valójában annak idején. Jó néhányan abban érdekeltek, hogy elkenjék ezt a tragédiát, hogy eltemessék a nemzeti emlékezetben ezt az égbekiáltó történelmi bűnt. Még mindig nincs kibeszélve az a szörnyűség, hogy egy állam – adott esetben Magyarország – egy másik államnak – adott esetben a náci Németországnak – kiszolgáltatta saját állampolgárait. Ilyen a világon nincs.
Mégiscsak a németek haláltáboraiban végezték.
Németországban mára már feldolgozták ezt a történetet, nálunk még mindig nem. Ha Németországban valaki azt a kifejezést használta volna, hogy „galíciai jöttmentek” az már régen emigrációban volna kénytelen élni. Tudja mi a szörnyű? Van, illetve volt egy Kossuth-díjas barátom, akivel időnként beszélgettünk. Pár évvel ezelőtt szóba került egy dokumentumfilm, ami részben arról szólt, hogy Trianon után az erdélyi zsidók az óriási nyomás ellenére sem adták fel magyarságukat, aztán amikor a bécsi döntések nyomán „visszatért” Erdély néhány része, nemzeti színű zászlókkal üdvözölték a bevonuló magyar csapatokat. Aztán a magyar csendőrök hálából bevagonírozták őket.
Na, eltelt megint egy kis idő, amikor sörözés közben azon morfondíroztam, hogy Miroslav Krleza a naplójában mekkora értetlenséggel ír Kosztolányiról. Valahogy úgy fogalmazott, hogy a világháború előtt egy valódi európai értelmiségit ismert meg Kosztolányiban, és nem érti, hogy Trianont követően, eszmecseréjük során milyen hihetetlen nacionalista indulat él ebben a kiváló magyar költőben. Krleza szerint azért is méltánytalan Kosztolányi álláspontja, hiszen a zsidók támogatása nélkül nem lehetne például fenntartani a Nyugat című folyóiratot, de a Vígszínházat se. Nem értette, hogyan tehet Kosztolányi antiszemita kijelentéseket.
Aztán sor került egy harmadik beszélgetésre is, amikor Kertész Imre Nobel-díja kapcsán az én ismerősöm – barátom – a következőket mondta: Emlékszem mit mondtál az erdélyi magyar zsidókról, meg a magyar kultúrát támogató budapesti zsidókról. Hát, tudod mit? Én mégis utálom őket.