Néha bejönnek a megérzéseim. Amikor Sátoraljaújhelyen Kaiser Edével csináltam interjút és kérdezték mi a véleményem, azt mondtam, hogy szerintem Kaiser egy piti gengszter, nehezen tudom elhinni, hogy Móron ő lett volna a mészáros. Zsanett esetében is az volt az érzésem, hogy a lány története igencsak sántít. Így utólag érdemes volna elolvasni azt a sok baromságot, amit politikusok és újságírók összehordtak Zsanett-ügyben, megspékelve azzal, hogy néhány főrendőrnek emiatt kellett mennie. A Zsanett-ügy legnagyobb tanulsága az, hogy borzasztó könnyen lehet indulatokat kelteni, és hogy a politikusok gátlástalanul kihasználják ezeket az indulatokat. Abban persze biztos lehet, hogy senki nem kér bocsánatot azért, mert prejudikált.
Miből gondolta, hogy Zsanett története sántít?
Mindezt csak azért mondtam el, mert itt nem arról van szó, hogy én szentképet szeretnék festeni a rendőrökről. Nekem a lány személyével és történetével volt bajom. Egyrészt ismerem a „rajongókat”, másrészt ismerem a rendőrök módszereit is. A történet szinte minden elemében gyanús volt. Csak egyetlenegy: öt rendőr egy autóban, és még beül hozzájuk egy lány is. Innentől kezdve már nem is érdekelt az egész.
Komoly indulatokat váltott ki ez az ügy, és a rendőrség megítélésben - a mostani ügyészségi döntéstől függetlenül - is lényeges szerepet játszhat.
Teljesen érthető, hogy nagy port vert föl ez az ügy. Egyszerű volt a képlet: egy védtelen lány, kontra öt rendőr. Az erőszak önmagában is visszataszító, de még inkább az, ha egy nővel szemben követik el. A nemi erőszak az egyik leggyűlöletesebb bűncselekmény, csak az a baj, hogy a nemi erőszak borzasztóan bonyolult jogi probléma. Egyrészt nehezen lehet bizonyítani, mert a megerőszakolt nők nem igazán szeretnek beszélni, félnek a vallomástól, a bírósági procedúrától. Amitől a legjobban félnek az az, hogy a szűkebb, tágabb környezetük megtudja mi történt velük. Idetartozik persze az is, hogy a nők akár bosszúból, akár más okból, de néha megpróbálnak börtönbe juttatni olyan férfiakat, akik ártatlanok.
Nekem olyan szerencsém volt, hogy Szegeden Pólay professzortól hallgathattam a római jogot. Egy alkalommal arra hívta fel a figyelmet, hogy nem szabad leragadni a törvényi tényállásnál, szükség van a történtek precíz rekonstruálására is. Példaként elmesélte, hogy kezdő bíróként döntenie kellett egy megerőszakolási ügyben és már-már a büntetés mértékén kezdett gondolkodni, mivel rendkívül hitelesnek tűnt a megerőszakolt nő vallomása, amikor eszébe villant, hogy valami nem stimmel. Egymás mellé állította a pindurka férfit és a hórihorgas nőt és feltette a hölgynek a kérdést, hogy tekintettel a méretbeli különbségekre, hogyan is történt az aktus? Mire a nő azt válaszolta, hogy csak egy kicsit kellett lehajolnia.
Nem beszélt arról, hogy mi van a rendőrség megítélésével.
Tavaly szeptember 18-án, a tévészékház ostrománál olyasmi történt a magyar rendőrökkel, ami még soha. Molotov-koktéllal dobálták őket … mindenki emlékszik rá, hogy mi történt. Aztán jött huszonharmadika, arra is emlékszünk, hogy mi történt. A politikát most hagyjuk abban a tekintetben, hogy volt-e provokáció, vagy sem. A polgár először azt látta, hogy az őt szolgálni és védeni hivatott rendőrt büntetlenül lehet ütni-verni, és a polgár már akkor sejtette, hogy a rendőrök nem könnyen felejtenek.
Most megint ne foglalkozzunk azzal, hogy provokáció eredménye volt-e az, hogy a Kossuth-tériek elvegyültek a FIDESZ nagygyűlés résztvevői között, a lényeg az ami történt, vagyis volt egy rendőrségi attak és történtek megbocsáthatatlan túlkapások. A közönség szerintem máig alig akarja elhinni, hogy mindez Magyarországon megtörténhetett. Szerintem a nagy többség azt ami történt a rendőrséggel, a két nagy párt nyakába varrja, mert azt azért látni kell, hogy a történteket mind a két fél próbálja kihasználni. Az egyik oldal „csőcselékezik”, a másik a hatalom által irányított rendőrterrorról prédikál. Ami engem illet, ezek a dumák engem nem érdekelnek.