Általános iskolásként nagyon nagy mázlim volt, mert a pesterzsébeti suliban a történelmet egy egykori egyetemi oktató tanította, akit ötvenhatos tevékenysége miatt száműztek a XX. kerületbe. Hozzáteszem, hogy a tornatanárunk egy ideig Tass Olga, olimpiai bajnok tornásznő volt. Hogy ő mit keresett Pesterzsébeten, arról fogalmam sincs.
A lényeg az, hogy tíz-tizenegy éves lehettem, amikor apám hagyatékból megvett egy komplett könyvtárat és bár továbbra is lejártam a térre focizni, és rengeteget bicikliztem Pest környékén, onnantól kezdve csak olvastam és olvastam. Nemcsak Jókait és Vernét, a két kedvencemet, de lapozgattam a lexikonokat is. Verne hatására teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy hajótörés után egy lakatlan szigeten, csak és kizárólag egy geológus találhatja föl magát.
Emlékszem, hogy Albertfalván volt egy Geológiai Technikum, amit hála istennek sikerült megúszni. Busszal kivittek minket egy budai kőfejtőbe, kaptunk egy rajztáblát meg papírt. Tök nyilvánvaló volt, hogy szépen satírozni kell a különböző rétegeket. Én aztán satíroztam, ahogy kell! Mellettem állt egy srác, azt hittem eldobom magam, mert ő még egy kecskét is rajzolt a sziklák közé. Mondtam neki, hogy hülyüljön már a kecskével, itt a rétegeken van a hangsúly. Azt mondta, hogy ő nyugodtan rajzolhat kecskét, mert ő a külügyminiszter unokája. Hát, ha belegondolok, hogy most valahol a világban, valami hegyoldalon kopogtatok egy kalapáccsal, bele is borzongok.
És ezek után hogy lett önből újságíró?
Ezt a sztorit már ezerszer elmeséltem, de a maga kedvéért, nagyon röviden. Érettségi után nem vettek fel Szegeden a jogra, ezért az apám az utolsó pillanatban megmentve a katonaságtól, gépjármű-villamossági műszerész tanulónak íratott be. A Bánki Donátban akkor indult érettségizetteknek egy osztály, megjegyzem, hogy autós pályafutásom végén már mesterszakmunkás vizsgát is tettem.
Volt két év katonaság, azt borzasztóan élveztem, mert egyedül voltam pesti egy légvédelmi rakétaalakulatnál, a Bükkben. Aztán először garázsmester, később művezető voltam a Volánnál. 1978-ban a Magyar Ifjúság című lap tehetségkutató pályázatot hirdetett és ezután kaptam felkérést újságoktól, meg a rádiótól. A rádióban volt egy felvételi vizsga és rögtön utána már válogathattam az ajánlatok közül. Jól döntöttem, hogy a hírszerkesztőséget választottam. Aztán elvégeztem az újságíró iskolát, az egyetemen a jogi kart, aztán főmunkatárs lettem, aztán … de ez már hosszú.
Volt olyan gyerekkori álma, amit a mai napig nem sikerült megvalósítania?
Hát, igazából az a leghülyébb riporteri kérdés, hogy ha újra kezdhetné, mit csinálna. Hát, ha újra kezdhetném, szerintem profi kosaras lennék, az NBI-ban. Én lennék a magyar Stockton. Maga nyilván nem emlékezhet rá, de ez a srác pontosan az én paramétereimnek felelt meg, azaz alig volt több, mint száznyolcvan centi, ráadásul fehér. Alkatilag tökéletesen megfeleltem volna az igényeknek, a fizikai paramétereim nagyon jók voltak, a Sportkórházban azt mondták, hogy ilyen tüdőkapacitást alig-alig mérnek, háromlépéses nekifutással ugrottam százhatvan centit …
… hát akkor?
Hát! Eszem az nem volt a játékhoz! Nekem külön úgy kellett elmagyarázni, hogy a labdát oda is lehet dobni, ahol nincs játékos. Na szóval, ha újra születnék és intelligens lennék, akkor én lennék a magyar Stockton. De hát, nem lehet újraszületni és annak az esélye, hogy az ember játékintelligenciával szülessen, szinte minimális. Én már csak ilyen hülyén halok meg.