Hát, kezdjük azzal, hogy a segélyrendszer valóban megreformálandó. Nyilván oly módon, hogy pénzt csak az a munkaképes ember kapjon, aki valamilyen munkát végez. A hozzászólások közt voltak egyébként nagyon értelmes és logikus javaslatok, ilyen például az ároktisztítás. Nincs olyan árvíz Magyarországon, amikor ne derülne ki, hogy a magyar falvakban általában nem tartják rendben az árkokat. Azt olvastam, hogy kinn a földeken is rengeteg, olyan – akár a XIX. században épült – vízelvezető árok van, amelyet érdemes volna rendbe hozni. Ami a városokat illeti, de általában a nagyobb településeken a közterületek tisztántartása is kritikusan megoldható közmunkásokkal.
Az igazi gond ott van, hogy hiába javasolja valaki azt, hogy a teljes foglalkoztatást oldják meg magánvállalkozásokkal, ha a roma gyerekek nem jutnak el odáig, hogy szakmát tanuljanak. Egyébként figyelemre méltó az a megjegyzés is, amely szóvá teszi, hogy vajon hogyan szerez jogosítványt az, aki még írni-olvasni sem tud.
Annak idején egy rendőrtábornok mondta nekem, hogy ha a cigánybűnözést a hatalom valóban meg akarná szűntetni, első lépésként nyilván felül kellene vizsgálni a jogosítványokat. Szerinte – és ezt csak példaként mondta – az útszéli prostituáltakat futtató cigány stricik legalább 90 százaléka hamisított jogosítvánnyal közlekedik, hozzáteszem, abban az időben még a jogosítvány feltétele a nyolc általános elvégzése volt. Azóta – egy-két éve – már nem követelik meg a nyolc általánost a jogosítványhoz. Vajon miért nem merte meglépni egyetlen magyar kormányzat sem azt, hogy felülvizsgálja a jogosítványokat? Nyilván azért, mert az példátlanul durva, kifejezetten rasszista lépés volna, ha csak a cigányok jogosítványát vizsgálták volna meg, még akkor is, ha teljesen nyilvánvaló, hogy az ország mely területein élnek azok, akik vagy egyáltalán nem járnak iskolába, vagy ha járnak is, nem fejezik be.
Nyilvánvalóan nem megy az, hogy Mátészalkán bizonyítványokat követelek, de Budapesten a XI. vagy XII. kerületben sem. Még akkor is, ha blődség az egész. Ennél még talán érdekesebb az, hogy ma már a szakmunkás-bizonyítvány megszerzésének se feltétele a nyolc általános. Másról sem olvasok, minthogy óriási a hiány kisiparosból. Vajon, miért nem lehet a hátrányos helyzetű térségekben – és most cigányra és nem cigányra egyaránt gondolok – szakmunkásiskolákat építeni? Építsenek a szakmunkásképző mellé kollégiumot, és akkor a cigánygyerekek (együtt a nem cigánygyerekekkel) kitanulhatják a kőművesmesterséget, lehet belőlük lakatos, tetőfedő, bádogos. Ezek mind-mind hiányszakmának számítanak, és azért azt se felejtsük el, hogy a kollégium tisztaságra, rendre, kultúrára nevel. Csak így lehet esélyhez juttatni a legelesettebbeket.
Gádzso érdekes kérdést vetett fel: „Tud valaki a világon olyan országot, ahol cigányok integrációja sikerült, és nincs velük probléma? Mert ha nem, akkor mégis csak bennük lehet a hiba.”
Hát, az a helyzet, hogy nem ismerek olyan országot, ahol a cigányok integrációja ne volna napirenden. Van egy érdekes emlékem: Tavaly több ezer kilométert autóztam Spanyolországban, körülnéztem Sevillában is. Fantasztikus a város, és minden egészen rendben van addig, amíg az egykori világkiállítás maradványait nem nézi meg az ember. Jobb lett volna, ha nem kíváncsiskodom. A roskadozó magyar Makovecz-féle pavilon mellett a töredezett betonon egy komplett cigánytábort találhat az, aki elég bátor ahhoz, hogy a kihalt kísértetvárosba elmenjen.
A lakókocsik körül pezsgett az élet, kondérban főzték az ételt, öregasszonyok pipáztak, a srácok fociztak, a lányok énekeltek. Ilyen a spanyol-cigány romantika. Angliában nem láttam cigánykaravánt vagy cigánytábort, de láttam viszont filmet (Jézusmária!, se az nem jut eszembe, hogy ki rendezte, se az, hogy ki a főszereplője!), amely szerint ott se valósult még meg az integráció. Szociológusok talán megmondják mi ennek az oka, mert az olyan közhelyekkel tele a padlás, hogy „szabadságvágy”, meg a „sajátos kultúra őrzése”, stb., stb. Ha már itt tartunk, huszonvalahány évvel ezelőtt, nagyon kezdő újságíróként egy éjszaka elvetődtem a Hungáriába, és a neves cigányfestő, akivel akkortájt készítettem interjút az asztalukhoz invitált.
Echte cigány értelmiségieket hallgathattam éjfélig, festőt, költőt, újságírót, népművelőt. Amikor már mindegyikük berúgott, már csak egyetlen téma maradt, melyik hány fehérseggű nőt b…tt meg. Ha volna bátorságom elmondani, hogy kik voltak azok a cigány értelmiségiek, akik valóságos esszét tudtak előadni arról, hogy a cigány lányok hüvelye mennyiben tér el a magyar lányokétól, ha jól emlékszem még dőlésszöget is számoltak, hát, leszakadna a plafon. Néhányan nem élnek már abból a társaságból, és tényleg ízléstelen volna neveket írni. Ez csak azért érdekes, mert ha az értelmiségi cigányok közt ekkora az elnyomott, elfojtott, ilyen-olyan ösztön, akkor mit várjunk attól a sráctól, aki a fiatalkorúak börtönében erőszakoskodik társaival?
Van, aki szerint az oktatás sem elégséges megoldás a cigány integráció problémájára. „Én naponta látom, tapasztalom, hogy mi folyik az iskolában. A tanárnak szinte nincs eszköze, hogy fegyelmet tartson. A diákok úgy járkálnak ki-be az órákról, mintha diszkóban lennének. Fegyelmet tartani szinte lehetetlen. A szülők és az állam által sem támogatott tanárok tehetetlenek: leordítják és megfenyegetik őket a családtagok. Akkor hogyan lehet az oktatás révén bevonni őket a társadalom életébe?”
Nem hiszem, hogy az iskolai fegyelem ügyében a cigány gyerekeket különös felelősség terhelné. Azt persze tudom, hogy a többszörös évismétlő, társaiknál fejlettebb cigány gyerekek elég gyakran terrorizálják a kisebbeket. Nemcsak az uzsonnájukat, vagy éppen értékes vagy értéktelenebb tárgyaikat veszik el, de gyakran verekednek is. Azért azt is megnézném, hogy miként viselkednek iskolában és iskolán kívül a pesti elit iskolák diákjai, akik között véletlenül sem találunk cigányt. Elhiszem, hogy ők nem ragasztóval szipuznak, ők „csak” a marihuánás cigitől járják meg az utat, egészen a kokainig. Mégiscsak azt mondom, hogy – Göncz Árpáddal egyetértve – egyedül az oktatás segíthet a cigányokon.
„Hiába van rendes munkám, boldog családom, bármit is csinálok, te akkor is utálni fogsz. Bár úgy élek mint a legtöbb ember az országban, viszont cigány vagyok, ezért nekem »seprűvel, lapáttal« kéne mennem példát mutatnom a falvakba.” – reagált egy roma kommentelő arra a felvetésre, hogy a cigánykérdést a cigányoknak kellene megoldaniuk.
Pontosan úgy van, ahogy ez a roma hozzászóló mondja, Horváth Aladárnak, meg az összes vajdának valóban seprűvel, lapáttal kellene példát mutatni, épp úgy, mint a környezetvédőknek, azaz 90 százalék munka (mármint fizikai), és 10 százalék szájtépés. Egyébként nemcsak a roma értelmiségieknek kellene példát mutatni, szerintem a magyar értelmiségieknek is óriási feladataik lennének. Ha lenne amerikai mintára vasárnapi iskola, én szívesen tanítanék, akár a „nyóckerben” is. Havonta egy szabadnapjukon miért ne mehetnének el az orvosok a cigánytelepekre gyógyítani, felvilágosítani, vagy akár szűrést végezni? Nem folytatom, a lényeg az, hogy Magyarországon lassan húsz éve semmi nem történik.