Megint. Az ember várja, aztán igyekszik túlélni. Tudja mi jutott eszembe? Kenyában elvittek egy maszáj faluba. A helyi „Állami Népi Együttes” előadta a műsorát. Nem túl változatos, szép hosszú harcosok, kezükben egy lándzsának imitált bottal hosszú percekig ugrálnak a porban. A bamba fehérek meg videóznak, fényképeznek. Feltételezem, hogy a maszáj harcosok azért ugrálnak ilyen szertartásosan, mert ez tulajdonképpen tréning nekik. Tréning ahhoz, hogy képesek legyenek kitartóan futni, üldözni a zsákmányt.
Na most, hogy jön ez a szentestéhez?
Képzelje el, hogy a karácsony előtti napokban felraknánk egy repülőre a „Maszáj Állami Népi Együttest” és idehoznánk valamelyik budapesti plázának elkeresztelt rezervátumba. Szerintem a maszájok is csak lesnének, miért rohangálnak ezek az őrült fehérek fel s alá azzal a rengeteg csomaggal. Divatos szidni, sőt gyalázni a plázák népét. Egyáltalán, így karácsony tájt kötelező azon morfondírozni, hogy hova vezet a vásárlási őrület, az álszent és émelyítő szenteskedés, hogy miként romlik el az eredetileg romlatlan magyar néplélek, és így tovább, és így tovább. Szerintem viszont van valami báj a mi karácsonyunkban. Szerintem kifejezetten igényünk van arra, hogy ész nélkül vásároljunk, hisztérikusan, üvöltve passzítsák be a férfiak a fát a tartójába, extázisban főzzenek halászlét, süssenek beiglit a nők és akkor még nem beszéltünk a gyerekekről és az öregekről. Miért baj az, hogy egy évben egyszer lesütött szemmel, áhítattal álljuk körbe a karácsonyfát és fogjuk egymás kezét, még akkor is, ha az év összes többi napján elegünk van a másikból. Igenis, a szenteste azért van, hogy legalább ezen az egy estén úgy csináljunk, ahogy az év minden napján szeretnénk, de sem erőnk sem tehetségünk nincs hozzá. Remélem Jézuska már az igyekezetünket is díjazza. BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!