Hát, van! Egy egészen közeli ismerősömmel történt, egészen különös történet. Az ismerősöm anyósa egyedül élt egy dunántúli kis faluban, elmúlt már nyolcvan éves és bekövetkezett a legrosszabb, agyvérzést kapott. Felhozták Budapestre az egyik kórházba, és tulajdonképpen egészen jól megúszta, mert nem bénult le, képes koordinálni a mozgását, alapvetően el is tudná látni magát, ha … ha érzékelné azt, ami vele történik. Az öregasszony ugyanis teljesen magába zárkózott, nem vesz tudomást az emberekről, fizikailag létezik, de szellemileg lényegében nem. El lehet képzelni, mekkora problémát okoz egy ilyen ember ápolása. A kórházban közölték, hogy tovább nem tudják tartani és még az ünnepek előtt el kell vinni. Az ismerősöm tanácsot kért az orvosoktól és az ápolónőktől, így jutott el Dunakeszire, egy úgynevezett öregek otthonába.
Miért nem vitték haza?
Jó kérdés, de a válasz a szokványos. Az ismerősöm és a férje is dolgozik, azt pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy beköltöztessenek az otthonukba egy ápolónőt. A lényeg az, hogy megtalálták ezt a bizonyos otthont, amelynek a tulajdonosa – elmondás szerint – egy szimpatikus, középkorú hölgy. Az első benyomások rendkívül kedvezőek voltak, ápolt kert, újszerű épület, koloniál bútorokkal berendezett tárgyaló, stb., stb. Ez az otthon persze nem olcsó, de a beígért szolgáltatásokhoz képest nem is túl drága. A tulajdonos elmondta, hogy a huszonnégy órás felügyeleten kívül igénybe lehet venni fodrászt, gyógytornászt, nyáron bográcsoznak a kertben és egyáltalán minden az idős emberekért van. Ami az anyagiakat illeti, ilyen-olyan címszóra hivatkozva előre be kell fizetni kettőszázezer forintot, az ellátás díja havonta százharmincezer. Nem kevés, de az ismerősöm ennyit megengedhet magának. Aláírta a szerződést, átadta a kétszázezer forintot és csak ezt követően jutott eszébe, hogy megnézze azt a szobát, ahol majd a mama lakik.
Hát, ez elég nagy hiba volt!
Most már ő is tudja. A szobában ketten már laktak és kiderült, hogy az új lakóra mindössze egy ágy vár. A tulajdonosnő azt mondta, hogy majd egy szekrényt még beállítanak, bár hely, az nem nagyon volt. Ágynemű se volt, és a csupasz falra is vinni kellett a falvédőt. Televízió se volt, a tulajdonosnő szerint az öregek jobban szeretnek társaságban tévét nézni. Hűtőgép se volt és éjjeliszekrény se volt.
Az ismerősöm természetesen szóvá tette és a tulajdonosnő meglehetősen idegesen reagált. Az ismerősöm beült az autójába és elment vásárolni. Másnap a férjével együtt ment az otthonba, hogy előkészítse a mamának a terepet. A tulajdonosnő már várta, és a férjével együtt behívta a tárgyalóba. Közölte, hogy a maga részéről felmondja a szerződést, és most azonnal visszaadja a kétszázezer forintot. Kérdésre válaszolva kifejtette, hogy ő a kórházban már meglátogatta a mamát, hogy felmérje az állapotát. A mamával nincs semmi baj, az ismerősömmel viszont annál inkább. Azt mondta, hogy az ilyen hozzátartozó ebben az otthonban nem kívánatos személy. Hozzátette, hogy az ismerősöm túlságosan sokat kérdez. Tolakodónak találta például azt a kérdést, hogy mi van a vécépapírral? Kiderült, hogy az otthon lakói havonta egy guriga vécépapírt kapnak, és ha többre van szükségük, akkor telefonáljanak a hozzátartozóiknak. Az ismerősöm arra vetemedett, hogy érdeklődött az iránt, mennyi gyümölcsöt kapnak naponta az otthon lakói. Kiderült, hogy hetente háromszor kapnak almát. Lett volna még néhány kérdése az ismerősömnek, de azokat már nem tehette fel, mert az otthon tulajdonosnője elé tolta a szerződést, meg a kétszázezer forintot és távozott.
A havi egy tekercs vécépapír, az nem túl sok.
Az ismerősöm szerint nem ez volt a baj, vitt volna ő szívesen vécépapírt, sőt gyümölcsöt is. Még azon se akadt ki, hogy a tulajdonosnő vadonatúj BMW-vel jár, hiszen ez az idősek otthona, ez mégiscsak magánvállalkozás, és azért hozták létre, hogy profitot termeljen. Az egészben az a meghökkentő, amivel a szerződés felmondását indokolta, azaz nem kívánatos az a hozzátartozó, aki túl sokat kérdez. Az ismerősöm el is tűnődött azon, hogy tényleg benne van a hiba, talán ott rontotta el, hogy annak idején a közgazdaságtudományi egyetemre iratkozott be, és ily módon túlképezte magát. A problémája egyébként úgy tűnik, hogy megoldódik, talált egy másik otthont, ahol havonta három guriga vécépapírt adnak. Itt szívesen fogadják a mamát, talán azért is, mert az ismerősöm itt már alig-alig mert kérdezni.