Hát, elég nagy bajban vagyok, mert nem akarom ezt a fiatalembert megalázni. Szerintem – bár nem vagyok pszichológus – kissé bonyolult személyiségű a vezérigazgató.
Az egész história 2004 karácsonya táján kezdődött, amikor valaki kitalálta, hogy a tv2-s munkatársak számára rendezett ünnepségen csináljak egy talkshowt. A színpadra kiültették az igazgatókat. Persze egyiket se ismertem, mert alig pár hónapja, szeptember elsején kerültem a céghez.
Elvállaltam a műsort, gondoltam majd csak jutunk valamire. Baloldalon, az első széken egy jóvágású fiatalember ült, kicsit mereven, idegesen. Gondoltam, kezdjük egy körkérdéssel, mondjuk azzal, hogy: Ki mikor lopott utoljára? Röhögött persze mindenki, kivéve az igazgatókat. Megkértem a fiatalembert, hogy mutatkozzon be. Mondta, hogy ő Várdy Zoltán, Amerikából jött és ő – ha jól emlékszem – a kereskedelmi igazgató. Kérdeztem, hogy hozzátartoznak-e a reklámok, mondta, hogy igen, mire megkértem, hogy legyen rövid, nincs időnk reggelig itt ülni. Szerencsétlen még csak nem is mosolygott, annyira nem vette a lapot. Aztán nagy nehezen kinyögte, hogy tizenhat évesen egy lemezboltból vitt el CD-t, egy darabbal kezdte, aztán kiegyeztünk kettőben. Aztán sokáig nem találkoztunk és valamikor július vége felé – éppen Olaszországban nyaraltam – megszólalt a telefon, hogy „Várdy Zoltán vagyok és szeretném személyesen közölni, hogy én leszek az új vezérigazgató”. Mondtam neki, hogy rendben van, de volna egy pár megbeszélni valóm, ha nem a Keresztyvel, akkor vele szeretnék néhány dolgot tisztázni, valamikor szeptemberben.
Mit akart megbeszélni?
Nézze, a Kereszty, meg a Sváby 2004-ben azzal hívott a tv2-höz, hogy új reggeli műsort akarnak, mégpedig olyat, amelyik végre versenyképes az RTL-lel. Azt mondták, hogy ez óriási kihívás számomra, hiszen olyan még nem volt, hogy minden hétköznap reggel ugyanaz az ember jelenjen meg a képernyőn. Abba most ne menjünk bele, hogy a Liptai Claudia hogyan került mellém, erről nem szeretnék beszélni. Aztán történt, ami történt, jól megvertük az RTL reggeli műsorát, ami szerintem elsősorban presztízsszempontból volt fontos a csatornának. Mellesleg jöttek a reklámok is rendesen.
Az a gyanúm egyébként, hogy Várdy a reklámok miatt, illetve a szponzorok miatt is neheztelt rám. Gondolom emlékszik rá, hogy minden reggel volt egy játék, iszonyú primitív kérdésekkel. A kérdéseket a főszerkesztő írta, aki valamikor mellettem kezdte a szakmát a rádióban, gyakornokként. Tök világos, hogy hülyék voltak a kérdések, mert maga milyen kérdéseket írna akkor, ha tegnap valaki azt se tudta megmondani, hogy mi Franciaország fővárosa. Arra viszont jók voltak a kérdések, hogy poénkodjak, de poénkodtam én a nyereményekkel is. Nyeremény volt XY ismeretlen zenekar CD-je, a TV2 valamelyik munkatársának újonnan megjelent könyve. A lényeg az, hogy a kereskedelmi osztály képtelen volt öt sort írni arról, hogy mi is az a nyomorult ajándék.
Szerintem a Várdy erre rágott be, de hát, mint mondtam, annyira bonyolult a személyisége, hogy se levélben, se személyesen nem próbálta velem ezt megbeszélni. Csak akkor jöttem rá, hogy ez bosszantotta, amikor ez az utolsó, szakítással végződő beszélgetésünk volt.
Ez volt az az ominózus szeptemberi beszélgetés, amit Ön kezdeményezett?
Két ilyen beszélgetés volt. Az elsőn alaposan összevesztünk. Mondtam neki, hogy most lesz három éve, hogy csinálom a reggelt. Annak idején úgy jöttem ide, hogy előbb-utóbb kapok valamilyen normális főműsoridős műsort. Ezekből csináltam jó néhányat, a Ki Kicsodában utána lehet nézni. Várdy azt mondta, hogy kreatív ügyekkel, műsorokkal ő nem foglalkozik, ő üzletember, őt a számok érdeklik. Hát mit mondjak, kissé durván reagáltam! Azzal váltunk el, hogy én nem akarom tovább csinálni a reggeli műsort, ő azt mondta, hogy legközelebb a programigazgatónál találkozunk és beszéljük meg a jövőt.
Aztán, azon a bizonyos reggelen, amikor utoljára vezettem műsort, azzal fogadott a főszerkesztő, hogy a műsor után készüljek rá, hogy számonkérés lesz a programigazgatónál, merthogy a Várdy kigyűjtette azokat a bizonyos kifogásolt mozzanatokat, tudja, a túlsúlyos éhségsztrájkoló tanárnő, meg úgy általában a beszólásaimat. Akkor eldöntöttem, hogy nem szenvedek tovább ezzel az emberrel, essünk túl rajta. Nem tudom miért, de az utolsó percekben borzasztó jó kedvem lett és elkezdtem ökörködni. Így aztán szóba hoztam a vezérigazgatót is, aki nyilván – mondtam az adásban – most is figyel engem. Az adás után a programigazgató szobájában azzal fogadott Várdy, hogy neki én ne üzengessek a műsorból, és ezért letilt a képernyőről. Mondtam neki, hogy ez számomra jogilag értelmezhetetlen. Régen vizsgáztam ugyan az egyetemen munkajogból, de nem tudok arról, hogy volna ilyen fogalom, hogy „képernyőről letiltás”. Azt mondta, hogy ő nemcsak a műsorokhoz nem ért, a joghoz se, úgyhogy majd papíron megkapom az indoklást.
Emlékeim szerint valami durvább megjegyzése is volt adásban a vezérigazgató felé. Nem így volt?
Nem. A durva megjegyzéseim a programigazgató szobájában hangoztak el és ezeket most is szívesen megismételném, de nem teszem, mert tényleg egy fiatalemberről van szó, akit méltánytalan volna bántani. Fontosabb ennél az, hogy elég nagy bajban volt a vezérigazgató mert semmi sem volt a kezében. Soha egyetlen alkalommal se tették szóvá, hogy fegyelmezetlen vagyok, soha egyetlen alkalommal nem született egy levél, amelyben megróttak volna azért, mert helytelenül viselkedek a kollégáimmal szemben. Ami tehát a közleményben szerepelt, az egyszerűen nem volt dokumentálható. Azt persze a Várdy mégsem írhatta le közleményben, hogy én mit gondolok róla, szegény hallotta tőlem legalább négyszer. Éppen ezért teljesen sima volt a válás. A tv2 mindent kifizette ami járt, sőt még azt is mondhatom, hogy jól jártam, hiszen a szerződés szerint hat hónapig nem lehettem volna képernyőn, ehhez képest január végén már kezdek egymsik tévénél.