Hát, nézze. Ebben az ügyben eléggé érintett vagyok, mert az apám 1945. február 11-én, a kitörés napján éppenséggel a várban volt. Nem szívesen emlékezett soha arra a napra, de azért úgy nagyjából elmondta, hogy mi történt.
Egy neonáci német demonstráló azt mondta az újságíróknak, hogy a német katonák a magyarokban „igaz fegyvertestvérekre” leltek.
Hát, az én apám nem így emlékezett. Ő egyébként légvédelmi tüzér volt, ha jól emlékszem, tizedes, vagy szakaszvezető. Amikor a várat körülzárták, akkor már nem repülőre, hanem harckocsikra lőttek, aztán amikor elfogyott a lőszer, egy kézigránáttal hatástalanították az ágyút. Az apám szerint egyáltalán nem keveredtek össze a német fegyveres SS katonái a magyar honvédekkel. A németek tudták, hogy mi vár rájuk, a kitörés előtt a sebesültek egymást lőtték agyon, nehogy a szovjetek kezébe kerüljenek. A magyarok nem is vettek részt a kitörési kísérletben. Az apám, néhány bajtársával valahol az Ostrom utcában egy pincében húzta meg magát, ott estek hadifogságba. Aztán levitték őket az alagút környékére, az apám szerint az volt élete legszörnyűbb éjszakája. Az oroszok egész éjszaka géppuskázták bele a Dunába az elfogott német SS katonákat. A magyar hadifoglyokat nem bántották.
Végül is, mi a véleménye a megemlékezésről?
Az, hogy azok a magyar fiatalemberek, akik elmentek a Hősök terére, szerintem soha nem tanultak történelmet. A németekkel nem foglalkozom, legfeljebb annyiban, hogy otthon talán meggondolnák, hogy érdemes-e, szabad-e náci jelképekkel masírozni. Visszatérve a magyarokra, valahol az általános iskolában kellett volna megtanulniuk, hogy Magyarország üzent hadat a Szovjetuniónak és magyar katonák nyomultak előre egészen a Donig. Szerintem az apám meg a társai egyáltalán nem hősök voltak, hanem balek áldozatok. Mondhatná erre valaki azt is, hogy az apámék az „utolsó töltényig harcoltak”, de szerintem ez nem meggyőződés, hanem jellem kérdése. A magam részéről betiltanám ezeket a demonstrációkat, vagy csak városon kívül engedélyezném, ahol nincs nézőközönség.