Most a magam ura vagyok, legalábbis egy ideig. Stella kiasasszony pihen. Nincsenek kényelmetlen kérdések, arról írok, amiről akarok.
 
Pár perce jöttem fel a Duna-partról, lementem sétálni. Így ebédidő tájt érdemes legalább egy órát kinn tölteni a szabad levegőn. A Szent István parkban, ahogy mondani szokás „éled a természet”, kertészek sürögnek, forognak, öröm látni, hogy milyen serény valamennyi. Meggondolatlanul egy szál pulóverben mentem le sétálni és bár már a kapuból kilépve éreztem, hogy elég hűvös van, a Duna-parton döbbentem rá, hogy borzasztó felelőtlenség volt ilyen lengén öltözve elindulni. Tiszta szerencse, hogy a titkárnőm utánam küldte a dzsekimet a sofőrömmel. Ezért jó, ha az embernek van személyzete.
 
Jut eszembe! Találkoztam a kedvenc hajléktalanommal, ha sétálok, mindig szót váltunk. Ennek a hölgynek a kora megállapíthatatlan, ugyanúgy lehet ötven, ahogy hetven is. Roppant zömök, ráadásul kifejezetten férfias a megjelenése. Barna télikabátot hord, fekete posztónadrággal, sárga bakanccsal, és mindezt betetőzi egy óriási fehérkeretű napszemüveg. Egy padon ült, és a Fülesben rejtvényt fejtett. Szeretek barátkozni, ezért leültem mellé, hogy pár emberi szót váltsunk. A hölgy rám nézett és azt mondta, hogy „nem tetszik maga nekem, látom, valami bántja”. Mondtam neki, hogy teljesen igaza van.
 
Reggel, miközben a lazacos-tormás szendvicsemet majszoltam megnéztem a számítógépemen, hogy állnak a pénzügyeim. Jézusmária! – sikoltott a napszemüveges, hajléktalan asszony – Csak nincs valami baj? Sajnos van – válaszoltam, ugyanis az APEH, minden előzetes bejelentés nélkül levett a számlámról 608 ezer forintot. Beszélgetőtársam megsimogatta a fejemet és megkérdezte, hogy azért maradt-e még valami a számlámon. Mondtam, hogy természetesen maradt, de hogy pontos számmal tudjak szolgálni, felhívtam a „személyi bankáromat”. Így aztán sikerült megnyugtatnom a hajléktalan asszonyt, aki már-már kétségbeesett.
 
 
Aztán arról kezdtünk beszélgetni, hogy a mai világban borzalmasan magukba fordulnak az emberek. Szerencsére nálam volt egy könyv, és abból pillanatok alatt fel tudtam olvasni néhány ideillő sort. Mindenkinek tudom ajánlani, F. Várkonyi Zsuzsa, Mireisz László és Popper Péter közös munkáját, amelynek címe: Önzés és csalódás. Alcím: A bennünk lakó árnyék. Dr. F. Várkonyi Zsuzsától idéztem, azt hiszem a következő gondolatokból minden kedve olvasóm meríthet:
 
 
„A rivalizálás a mi kultúránkban – és majdnem minden kultúrában – kisgyerekkortól jelen van. Hogy ez mennyire mélyen belénk programozott jelenség, azt szellemesen mutatja egy amerikai pszichológus kedves története. Úgy akarta nevelni a gyerekeit, hogy ne legyen bennük versengés. Gondosan ügyelt, hogy mindenből egyformán jusson a két gyereknek. Hosszan várta nevelése hatását, de semennyi erőfeszítés nem hozott eredményt. Egyszer például kettétört egy tábla csokoládét, jól láthatóan ugyanannyi kocka jutott mindkét gyereknek. „Tessék, ez a tied, ez pedig a tied, teljesen egyforma” – mondta nekik. Mire az egyikük felkiáltott: „De az enyém egyformább!”. Mintha valamiben mindig le kellene győzni a másikat, vagy legalább az alulmaradást megakadályozni.”
 
 
Remélem érdemes volt elolvasni ezt az idézetet, és az sem árt, ha megjegyezzük a mondanivalóját.
 
 
Megjegyzem, könyv nélkül szinte sohasem indulok el sétálni, ezért szívesen vásárolok kisméretű könyveket. Az Önzés és csalódás például remekül elfér a dzsekim zsebében. Az igaz persze, hogy dzseki nélkül indultam el, de szerintem nagyon jól mutat, ha valaki elgondolkodva sétál a Duna-parton, aztán időnként megáll és olvasgat. Mindenkinek tudom ajánlani ezt az elfoglaltságot.