Hihetetlen, milyen méltóságteljes a Duna! Dél körül, szokásos sétámat tettem a parton és minduntalan erre gondoltam. Még az is eszembe jutott, hogy „habár felül a gálya, azért a víz az úr”. Elballagtam az újpesti rakpartig, pedig tudtam, hogy úgyse úszik el előttem egy dinnyehéj. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy az első adandó helyen leülök és elmélkedem. Például azon, hogy ez az idézet nem is pontos. Elképesztő, hogy soha egyetlen verset sem tanultam meg kívülről, egyet se. Szerintem azért, mert nem fog az agyam. Visszatérve Petőfi Sándorhoz, az elmélkedésből kimaradt az, hogy „s alul a víznek árja”, pedig idézni csak pontosan és szépen szabad.
 
Ami a verstanulást illeti igazából csak egyszer volt ebből problémám. Már nem emlékszem, hogy hányadikos voltam, a lényeg az, hogy az irodalomtanárunk, Kovács tanár úr teljesen érthetetlen módon engem szólított fel, hogy mondjam el a feladott verset, A walesi bárdokat. Borzasztóan meglepődtem, mert engem nem szokott feleltetni. Azért nem, mert az volt a meggyőződése, hogy belőlem egész jó, kis közepes költő lesz. Tehát felszólított, mire én őszintén megmondtam, hogy nem tanultam meg a verset. Beírt egy egyest és azt mondta, hogy a következő órára tanuljam meg. A helyzet az, hogy már a hatodik egyesnél tartottunk, amikor tűrhetetlenné vált a helyzet. Én már ott tartottam, hogy kifejezetten a kedvenc tanárom kedvéért megtanulom a verset, de egyszerűen képtelen voltam rá. Kovács tanár úr a hatodik egyes után beírta az ellenőrzőmbe, hogy szeretne beszélni a szüleimmel. Természetesen a nagymamám ment be és azzal jött haza, hogy Kovács tanár úr az idegösszeomlás szélén áll, ezért most rögtön neki ülünk verset tanulni, mert ha nem, akkor felpofoz. A nagymamámról azt kell tudni, hogy nyolcvanéves korában is több tucat verset tudott fejből és gyerekkoromban, ha nem is rendszeresen, de jó néhány alkalommal elvert. Egy egész délután próbálta a fejembe verni a verset, de így se nagyon ment. A következő irodalomórán Kovács tanár úr rezignáltan megkérdezte, hogy na, Havas, mi a helyzet a walesi bárdokkal? Biztos, ami biztos, az első két sor után leültetett, aztán nagy nehezen napirendre tértünk az eset fölött.
 
Az a helyzet, hogy egy csomó dologhoz nincs képességem. Németből meg oroszból négyesre érettségiztem, sőt, jártam külön latinra is, mondván egy történésznek arra kifejezetten szüksége van, de amikor az egyetemen az első félév végén fel kellett volna venni az ógörögöt is, akkor inkább kimaradtam. Angolból egyébként pont annyit tudok, mint egy emigráns az első év végén. Sohasem tanultam ezt a nyelvet, viszont a lányom hozott Kanadából könyveket meg kazettákat, azok segítségével készülnek fel a bevándorlók az állampolgársághoz szükséges nyelvvizsgára. Valamikor 1995-ben egy nyarat szenteltem az angol nyelvnek, többre nem futotta.
 
Amennyire nincs nyelvérzékem, annyira nem volt a kosárlabdához játékintelligenciám. Valami egészen elképesztő mennyire hülye voltam ehhez a játékhoz! Egészen jól passzoltam, mozgékony voltam, néha még a sarokból is betaláltam, büntetőknél alig tévedtem, de amire a többiek ösztönösen rájöttek, nekem azt az edző legalább egy órán át kellett, hogy magyarázza. A helyzet az, hogy reszelni se tudok. Az én korosztályom még emlékszik arra, hogy a hatvanas években vezették be az öt plusz egy oktatási rendszert, ami arról szólt, hogy az életre nevelnek minket azzal, hogy a hat tanítási napból egyet a munkának szentelünk. Engem lakatosnak próbáltak kiképezni a Csepel Művekben, de mint mondtam, nem tudtam reszelni. Nekem egy évig tartott, amíg végre egy kalapácsot ki tudtam reszelni. A hátúszás se megy. A mellúszásban egészen jó vagyok, a lányom szerint a gyorsúszás legfeljebb közepes, mert a lábtempóm pocsék, a pillangóról nem tudok nyilatkozni, mert csak egyszer próbáltam, de hat tempó után majdnem megfulladtam. De a hátúszás! Meg se merem próbálni. Pedig nagyon jó lehet háton úszni, mert akkor az embernek van ideje nézelődni. Szerintem a Balatonban a legjobb a hátúszás, mert akkor nézegetheti az ember a felhőket. Borzasztó rossz érzés, hogy az ember szinte semmihez sem ért. Rájöttem, hogy irigy vagyok. Annyi kiváló ember van körülöttem és szinte fáj, hogy nem tartozom közéjük. Ebből a reménytelenségből ki kellene törni! Valaki azt mondta, hogy szóljak hozzá saját magamhoz, na de hogy jövök én ehhez!
 
A rakpartról hazafelé összetalálkoztam egy nagyon furcsa emberrel. Középmagas, hatvan körüli férfi, akinek a jobb keze teljesen merev, az ujjai úgy tűnik örökre ökölbe szorultak. Igaz, hogy bot nélkül járkál, de nagyon nehézkesen, valószínűleg agyvérzésből gyógyulhatott ki, mert a jobb lába sem tökéletes. Azért figyeltem fel rá, mert miközben szinte vonszolta magát, minden szemetet összeszedett, ami csak útjába került, csikket, banánhéjat, szél sodorta papírdarabkát. Észrevette, hogy figyelem és intett, hogy menjek oda hozzá. Bemutatkoztunk egymásnak, ő a balkezét nyújtotta szabadkozva, hogy sajnos a jobb karja örökre lebénult. Kérdezte, hogy mit olvasgatok. Mondtam neki, hogy a Polgári Törvénykönyvet, mert kisalakú és elfér akár a zsebemben is. Azt mondta, hogy van neki egy kis problémája, mégpedig az, hogy a lánya eljegyezte magát egy fiúval és ő ennek örömére a jövendőbeli vejét megajándékozta egy kiskutyával. Azóta eltelt egy év, a fiatalok szakítottak, viszont a kutya megharapta a gazdájának a szomszédját. Állítólag egy nagyon jó minőségű nadrágot szaggatott le a szerencsétlenről, és most rajta akarják behajtani az új nadrág árát. Hetek óta molesztálják ezzel a követeléssel, vége a nyugodt életének, tisztára stresszes, a szemetet is azért szedi, mert valahogy le kell vezetnie az idegességét. Mondtam neki, hogy egy pillanat és máris utánanézek. És lám, a háromszázhetvennyolcadik oldalon már meg is találtam az idevágó szabályokat. A Ptk-ról van szó, azaz a Polgári Törvénykönyvről, amelynek olvasgatását mindenkinek a figyelmébe ajánlom. (Érdekes egyébként, hogy ez az 1959. évi IV. törvény, még a megtorlás időszakában készült.) Az 581. § szerint, beszélgetőtársamnak csak akkor kellene helytállni a kárért, ha a megajándékozott (a reménybeli veje) bizonyítja, hogy ő, azaz az ajándékozó szándékosan, vagy súlyosan gondatlanul járt el, vagy nem adott tájékoztatást az ajándék olyan lényeges tulajdonságáról, amelyet a megajándékozott nem ismer. Adott esetben tehát akkor kellene kifizetni a nadrágot, ha az illető ajándékozó kifejezetten azért ajándékozott kiskutyát a jövendőbeli vejének, hogy ha majd a kiskutya nagykutya lesz, akkor szétszaggassa a szomszéd nadrágját. Abban azért bizonytalan vagyok, hogy nem kellett volna-e felhívni a jövendőbeli vej figyelmét arra, hogy a kiskutyából nagykutya lehet, és ebben az esetben fennáll annak a veszélye, hogy elkapja a szomszéd nadrágját. Jobban nem akartam belemerülni a probléma taglalásába, mert kiderült, hogy az elmaradt házasság után érte agyvérzés újdonsült ismerősömet. Az egészség mindennél fontosabb, ezért búcsúzóul már csak arról adtam felvilágosítást, hogy esetleg visszakérhető-e a kutya, hiszen füstbe ment a házasság. Csak emlékeztetőül, az úr arra a feltevésre építve ajándékozott kiskutyát a lánya vőlegényének, hogy majd a fiatalok összeházasodnak. Viszont, mint tudjuk, ez a feltevés meghiúsult. Nézzük búcsúzóul, mit mond erre a jogszabály:
 
„ PK 765. sz. I. Az ajándékozás alapjául szolgáló felvetés végleges meghiúsulása miatt csak akkor követelhető vissza az ajándék, illetőleg csak akkor követelhető az ajándék helyébe lépett érték, ha az ajándékozás összes körülményeire kiterje4dő vizsgálódás alapján az állapítható meg, hogy valamilyen lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította az ajándékozót az ajándékozásra, s e feltevés nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor. E tekintetben a bizonyítás az ajándékozót terheli.”
 
Minden kedves olvasómnak figyelmébe ajánlom azt, amit az agyvérzéses úrnak mondtam búcsúzóul. Ezentúl hatszor is gondolja meg, mielőtt kiskutyát ajándékoz!"