Megnéztem a lexikonban, ezért biztos, hogy a fűzfa gyorsnövekedésű. Ha már így utánanéztem, azért tisztázzuk, hogy a fűzfavirágúak családjának két nemzettsége van, a háromszázhúsz fajt számláló fűz, és a harminc fajt magában foglaló nyár. A latin elnevezést mellőzném. A dolog lényege az, hogy a fűzfavirágúak túlnyomórészt az északi félteke hidegebb területein terjedtek el, a trópusi, illetve szubtrópusi területeken egyetlen őshonos faj található. Mint arról már szó volt, a fűzfavirágúak (egye fene, Salicales) legtöbb tagja nagy elterjedési területű, de ami a legfontosabb, gyorsnövekedésű.
 
Nekem is volt fűzfám. Amikor Kisorosziban annak idején megvettem a telket, a földből legfeljebb gaz nőtt ki. Nem vagyok egy türelmes természet, ezért a Mátrából darus kocsival hozattam két nagyon szép fenyőt és egyik barátom kertjéből Kisorosziba került egy ugyancsak megtermett fűzfa. A két fenyőnek évekbe tellett, amíg sikerült elfelejteniük a Mátrában megszokott körülményeket és elfogadták a sorsukat, hogy a Dunakanyarban élik le az életüket. A fűzfa viszont élte a világát. Évről-évre méterekkel nőtt, óriási lombkoronát növesztett és ez lett a veszte. Ősszel hihetetlen mennyiségű levelet hullajtott, és ha nehezen is, de megszületett a döntés, pusztulnia kell.
 
Mindez arról jutott eszembe, hogy egészen kedves írást olvastam a Magyar Nemzet mai, azaz keddi számában, Pilhál György tollából, az a címe, hogy „Már zöldül”. Az első mondat pedig így szól: „Zöldül a kis fűzfa a kert közepén.”. Nem kell megijedni, ez nem egy nóta első sora, merthogy itt egy jegyzetről van szó. A tematika nem más, mint a szabadság. Íme: „Mindig vágytam egy fűzfára, ahogy szaladtak az évek, annál inkább. Talán mert gyorsabban nő, mint a többi. Ha már szorítja az embert az idő, nincs türelme kivárni a diófa lassú gyarapodását. És most mindnyájunkat szorít az idő. Zöldet szeretnénk látni, mielőbb. A szabadság zöldjét. A mielőbbi tavaszt.”
 
Hát, így vagyunk ezzel mi nyugdíj felé igyekvők. Nem nagyon van időnk diófával vesződni, jöjjön egy fűz, a háromszázhúsz fajt számláló családból. Tisztára úgy vagyunk a fűzzel, mint az autóval. Minél előbb szeretnénk zöldet látni, a szabadság zöldjét. Ez már egy kicsit politika, de nem baj. Íme, a folytatás: „Kis tavacska bújik meg a fűzfa tövénél, ott szokta kibrekegni magát a béka. A közeli kerti padon meg én, legtöbbször a szomszéddal, a haverokkal …” (Mármint hogy ott a padon, ott szokták kibrekegni magukat … ha jól értem. Most tessék figyelni, mert a figyelmes olvasó megtudja, hogy mikor adódott alkalom legutóbb brekegnie Pilhálnak az ismerősökkel:) „Legutóbb március idusáról beszéltünk egy-egy pohárka mellett. A mostaniról. Hogy ez még nem az igazi, de jön majd az is, csak türelmünk legyen. És hitünk. Míg egymást biztatgattuk, határozottan az volt az érzésem, hogy a kis fűzfa mellettünk tovább nőtt.”
 
Ha én egyszer faiskolát alapítok, a pedagóguskar csak és kizárólag Pilhálból és társaságából állhat. Napi nyolc órában brekegnének és a fák csak nőnének és nőnének.