Egyetlen embernek köszönhetem, hogy újságíró lettem. Tegnap este beszéltem vele telefonon és azóta máson sem gondolkodom, minthogy mi lesz ezzel az emberrel. A történet tanulságos. Grosics Gyula kapusiskolájában nevelkedett, ifi válogatottságig vitte, aztán megsérült, a csapata már nem tartott igényt a játékára. Azon kívül, hogy volt egy érettségije, nem értett semmihez, így aztán a klub elhelyezte egy üzemi lapnál, újságírónak. Ígéretesen indult a pályája, még az ÉS utolsó oldalán, a kor nagyra tartott szerkesztője, Katona Éva is megjelentette egy-egy írását. Megjegyzem, hogy Katona Éva a jelenkor élvonalbeli újságíróinak jelentős többségét indította el a pályán. Szóval, ez az egykori futballista volt az, aki szólt nekem, hogy a Magyar Ifjúság, és a KISZ Központi Bizottsága tehetségkutató pályázatot hirdetett és erre érdemes volna odafigyelni. Tudta, hogy középiskolásként ezt-azt írtam diáklapokba, és erősködött, hogy küldjek én is írást, hátha lesz belőle valami. Mondtam neki, hogy otthon még írógépem sincs, de legyintett, hogy semmi baj, írjam le kézzel, ő majd legépeli. Aztán az történt, hogy a pályázat nyomán ajánlatokat kaptam, így kötöttem ki a Magyar Rádióban. (A többi elolvasható a Ki Kicsodában.) Ami őt illeti rengeteg helyen megfordult, dolgozott a Lapkiadó Vállalatnál, egy csomó napilapnál, az egyiknél egészen a rovatvezetőségig vitte. Aztán kikerült a körforgásból és alig túl az ötvenen munkanélküli lett.
Ötven fölött a magyar sajtóban elhelyezkedni szinte lehetetlen. Mohó, tehetséges és tehetségtelen ifjak, éhbérért is hajlandóak dolgozni, szállítani a négy-ötsoros híreket, amelyekhez még a címeket sem ők adják, azt a néhány idősebb tapasztaltabb újságíróra bízzák. Tegnap arról beszélgettünk telefonon, hogy mi lesz a nyugdíjjal. Tudom, hogy a Ratkó-korszak gyerekeinek mostanában, vagy a következő években jön elő az, hogy valaki kiszámolja majd a nyugdíjukat. A mi korosztályunk többsége minimálbérért dolgozott az elmúlt mintegy húsz évben. Ami az újságírókat illeti, ők a tipikus „kényszervállalkozók”, akik után sehogy sem akar tb-t fizetni a munkáltató. Mielőtt bárki azt hinné, hogy magamat szeretném sajnáltatni, már most jelzem, hogy nem az én problémámról van szó, mert ha így lenne, biztosan nem szólalnék meg.
Sőt, arról sincs szó, hogy az újságíró szakmáért emelnék szót, mert itt egy nemzedékről van szó. Azokról az ötvenvalahány évesekről beszélek, akik nemsokára nyugdíjba mennek, de fogalmuk sincs, hogy az a néhány tízezer forint, amit majd kapnak, mire lesz elég. Nem tudom, hogy kik az illetékesek, de ha létezik még az a fogalom, hogy „társadalmi szolidaritás”, akkor csak-csak gondolni kell azokra, akik alkalmazkodva a változó körülményekhez boldogan és optimistán élték meg a rendszerváltást, szorgalmasan építették a kapitalizmust és most szoronganak a jövőtől.
 
Jut eszembe! Nagyon szép ez a kifejezés, hogy „társadalmi szolidaritás”. A nyolcvanas években enyhe vita folyt arról, hogy emelni kellene a tanácsi lakások bérét, merthogy nincs pénz felújításra, korszerűsítésre. Voltak persze szociális indokok, nem szabad terhelni a dolgozókat. Aztán egy reformközgazdász megmondta nekem, hogy ugyan már, ez színtiszta demagógia, csupán arról van szó, hogy az elvtársak a Rózsadombon természetesen bérlakásban élnek és rohadtul nem szeretnék, hogy többet kelljen fizetniük annál, mint amennyit eddig fizettek. Ha annak idején népszavazást írtak volna ki arról, hogy egyetért-e a magyar polgár azzal, hogy ne emeljék a tanácsi lakások bérét, nyilván az elsöprő többség igennel szavazott volna. Aztán mi történt? A privatizáció első hullámában a „jótékony” állam rásózta a bérlakásokat a polgárra, aki így tulajdonossá vált és nem vette észre, hogy az állam megszabadult a karbantartás, a felújítás költségeitől. Mostanában azon gondolkodom, hogy milyen könnyű belőlünk, polgárokból hülyét csinálni.