Veronika 17 hónapos kisfia hihetetlenül mozgékony, folyton izeg-mozog és időnként agresszívan viselkedik. Felmerült benne a gyanú, hogy esetleg hiperaktív a gyerek, de nem tudja, hogy ez csak természetéből fakad-e vagy kórosnak tekinthető és kezelésre szorul-e. A tanácsadó javaslata szerint az agresszív viselkedésre semmiképp ne agresszió legyen a válasz, de tudatosítani kell a gyerekben, hogy ahogy viselkedik, az nemkívánatos. Elmagyarázza, mi az a hiperaktivitás és fejlődéslélektanban járatos gyermekpszichológusi vizsgálatot javasol.
Kérdés:
17 hónapos kisfiam magatartásával kapcsolatban van kérdésem. Fiam nagyon-nagyon mozgékony, szinte sosem ül egy helyben, evés, könyvnézegetés, beszélgetés, de még elalvás közben is izeg-mozog, a babakocsiban maximum 15 percet bír ki, folyamatos „szórakoztatás” mellett. Ugyanakkor nem nagyon tud elmerülni egy játékban sem, nem csúszdázik, nem játszik a homokozóban negyed órát, mint más, ismerős gyerekek, bele-belekap különböző játékokba, de gyakran látom rajta, hogy a figyelme nem teljesen ott van. Körülbelül fél-háromnegyed óra után még a legjobb játszóteret is megunja, közli, hogy menjünk. Sokszor azért esik el vagy megy neki dolgoknak, mert egyszerűen nem oda figyel. Nagyon anyás, mindig ott kell mellette lenni, még a játszótéren is ritkán indul el egyedül a többi gyerek illetve a játékok felé.
Körülbelül egyéves kora óta hisztizik, a legkisebb dologra (nem kap meg egy áhított tárgyat, nem veszem fel azonnal, nem sikerül valami a játékban, korlátozom a mozgásában például pelenkacserekor) is dührohammal reagál, ilyenkor toporzékol, hátrafeszíti magát, a fejét üti, eldobálja a tárgyakat. Ez naponta többször előfordul, különösen, ha fáradt. Sokszor úgy látom, ő sem tudja, mit akar, csak nyűglődik. Van, hogy működik a figyelemelterelés, de nem mindig.
Egy szóval úgy jellemezném a gyereket, hogy kiegyensúlyozatlan, túlfűtött és talán hiperaktív (a szó hétköznapi és nem szakmai értelmében). Egyébként nagyon ügyes, biztosan jár, szalad, lépcsőzik, okos, mindent megért és megérteti magát, próbálkozik a beszéddel. Ha jó kedve van, nagyon tud örülni, nyitott, barátkozik az idegenekkel, énekelget magában, stb. Hogyan tudom eldönteni, hogy ő egyszerűen ilyen természetű (akaratos, türelmetlen, izgága), vagy a viselkedése már „kóros” és valamilyen kezelésre szorul? Nézessem meg egy gyermekpszichológussal? Ők milyen módszerrel diagnosztizálnak?
Válasz:
Másfél-kétéves kortól általában kialakul a gyermekkori agresszió. Jellemző módon a kisgyermek csak igen korlátozott mértékben tudja felmérni tette következményeit, és az agresszió időtartama igen rövid. Vagyis a kisgyermekek nem haragtartóak abban az értelemben, ahogy egy kamasz, vagy felnőtt.
Egyrészről azonnal és egyértelműen tudtára kell adni kisfiának, hogy amit tett, az nem helyes, de nem szabad „beleragadni” a helyzetbe, hiszen ez a viselkedésmód könnyen válhat a figyelemfelhívás eszközévé. Tehát agresszióra ne agresszióval válaszoljunk, hiszen az semmiképpen sem célravezető, jelezze számára, hogy ez a viselkedés nem elfogadható, majd mutasson játékos kiutat a sértődött helyzetből. Hiszen általában egy pillanatnyi frusztráció (pl. nem kapott csokit) okozza a dühkitörést és a mi reakciónk függvénye, hogyan tovább. Nevelésünk eredménye azonban nem azonnal jelenik meg, türelmesen ki kell várni annak hatását. Tény, hogy a csoportos közeg, pláne kicsit idősebb gyermekek környezete segít megoldani a társas beilleszkedés folyamatát.
A kisfiánál életkori sajátosságként megjelenő gyermekkori agresszió azonban feltételezhetően párosul gyengébb figyelmi teljesítménnyel, motoros nyugtalansággal, és valószínűleg impulzívabb is a kelleténél – amelyek egymást erősítő tényezők, így a megoldás kulcsát sem egy-egy terület különálló fejlesztése jelentheti.
A hiperaktivitás előfordulási gyakorisága nem állapítható meg megbízhatóan, 2 -25% között változó adatok jelennek meg a szakirodalomban. Észlelése a diagnosztikai elvek és társadalmi tolerancia függvénye. Mindenesetre a vizsgálatok azt mutatják, hogy az iskolában vagy szülők által hiperaktívnak tartott gyermekek fele kapja ezt a minősítést szakembertől. A hiperaktivitás körülbelül öt-hat éves kortól diagnosztizálható, korábban is létezik, de az iskola normarendszerében válik feltűnővé. Több tényező – impulzivitás, motoros nyugtalanság, figyelemzavar – együttes jelenléte esetén beszélhetünk hiperaktivitásról. Fontos megérteni, hogy egy szülő számára is nyilvánvaló probléma nem a semmiből keletkezik, hipotézisem szerint a hiperaktivitás is gyakran megelőzhető lenne a tünetegyüttes előfeltételeinek (pl. gyenge figyelmi teljesítmény) korai felismerése és célirányos fejlesztése által.
Az idővel kialakuló viselkedészavar igen gyakran ráadásul tanulási nehézséggel jár együtt. A pedagógusok már 1–2. osztályban a viselkedészavar tüneteit mutató tanulók több mint 60 százalékánál jeleztek a tanulás terén is elmaradást. A kezelés és segítségnyújtás érdekében fontos tudni az ok-okozati összefüggéseket is. A gyenge figyelmi teljesítménnyel például gyakran párosul a lassabban fejlődő indulatkontroll (önuralom). A teljesítménykudarcok a gyermekekben az önbizalom, a tanulási motiváció csökkenését okozzák, a sorozatos kudarcok és sikertelenségek hatására másodlagos tünetként magatartásproblémák jelentkezhetnek. A viselkedészavar az esetek többségében tanulmányi területen is elmaradásokat okoz, mivel a gyermek nem tud a tananyagra, az iskolai feladatokra koncentrálni. Ez a két folyamat tehát igen szoros kölcsönhatásban van egymással.
Az ok-okozati összefüggések pontosabb felderítése érdekében javaslom, hogy vegyék igénybe a korai életévek fejlődéslélektanában is járatos pszichológus, gyógypedagógus segítségét.