horoszkóp

Randirémálom: "próbáltam visszafojtani a röhögésemet"

2008.12.16. 18:07

"Sovány vígasz" küldött egy aranyos történetet, hadd gyarapodjon a Randirémálom-sorozat egy újabb vicces sztorival. Köszönjük szépen. És tessék folyamatosan bátran küldeni az újabbakat a ko.kola.blog@gmail.com címre!

A sztori inkább szerencsétlen, mint cikis, pláne, ha hozzáképzeljük zsenge koromat és tapasztalatlanságomat.

Egy barátnőm kerített egy srácot az ismerősei közül, és némi sms-ezés után megegyeztünk, hogy kijön elém a pályaudvarra, ha hazaérek a táborból, ahol voltam. Nem találkoztunk előtte sosem, ő is csak egy fényképet látott rólam. Nagyon izgultam hát, amikor leszálltam a vonatról, félve pásztáztam a peront, vajon melyik lehet a lovagom.

Ahogy haladtunk az emberáradattal szemben, a barátnőm egyszercsak integetni kezdett egy magas vézna fiúnak. Ahogy ráfókuszáltam, azonnal láttam, hogy nem. Mosolygott és kedves volt, felajánlotta, hogy hozza a pakkomat. A barátnőm kaján kacsintások közepette búcsút intett, és mi kettecskén hazaindultunk.

Szinte nyomban megfogta a kezem, ami kellemetlen volt, szemlátomást úgy fogta fel, hogy szabad a pálya. Megbántani nem akartam, tapintatosan elküldeni meg nem tudtam, hiszen csak tizennégy voltam, ő meg tizenhét. A bizonytalanságom valószínűleg arra buzdította, hogy még inkább nyomuljon.

Hatalmas délutáni dugóban araszoltunk egy külvárosi kerületben. A fülledt időtől a nyári ruhák a műbőr ülésekhez tapadtak, a tenyerünk összeizzadt, de nem mertem elvenni a kezéből. A hallgatás csendje is megtörni látszott, nyári koncert-élményéről mesélt, nevezetesen a TNT fergeteges partijáról. Próbáltam visszafojtani a röhögésemet; inkább azon tűnődtem, hogy vehet fel valaki egy ilyen borzalmas papucsot. Mintha gondolatolvasó volna, rögtön ecsetelni kezdte, mekkora divatot csinált ezzel a suliban, mindenki őt majmolja. Ha nem éreztem volna olyan nyomorultul magam, biztos hangosan kinevetem.

A dugóban moccanni se lehetett, ráadásul egy hatalmas nyári zápor szakadt le, mire a busz végérvényesen felmondta a szolgálatot. Remény sem volt, hogy új jármű jöjjön, haza pedig húszperces séta az út. Nem bírtam tovább tétlenül ücsörögni, véget akartam vetni az öntömjénező sztoriknak, úgyhogy elindultunk gyalog. Öt perc se kellett hozzá, hogy bőrig ázzunk. A zápor ahogy jött, már ment is, mire befordultunk az utcánkba elállt, mire a kapuhoz értünk szivárvány ívelt át az égen, a nap hét ágra sütött.

Sajnos már az elején elkotyogtam, hogy ruhaváltás után rögtön indulok is vissza, úgyhogy felkéredzkedett hozzánk, amíg összepakolok. Összeszorított fogakkal bólintottam, közben pedig fohászkodtam, hogy ne legyen otthon senki a családból. Mindenki otthon volt.

Még sose vittem haza fiút, sőt, nem is volt kit, és ezt sem így tervezetem. Pillanatok alatt elkészültem, és következhetett a második felvonás, a visszaút. Egyre elutasítóbb lettem, mire még inkább nyomult, már arról beszélt, hová fogunk menni együtt a közeljövőben. A sors fintora, hogy a busz, amivel visszafelé jöttünk, szintén beadta a kulcsot. Erre már nem tudtam mit mondani. Nem úgy a kísérőm, aki nekiállt kiabálni a sofőrrel, és hangosan szídni a BKV-t. Azt hittem, menten elsüllyedek. Amikor végre elváltunk, futásnak eredtem.

Némi vígaszt mégiscsak jelentett, amikor jóval később elmesélte a barátnőm, hogy a fiúnak néhány ezresébe fájt a nagyképűsége: abban fogadtak a sráccal, hogy egy éven belül lefektet.