Soha olyan hosszú sztori nem érkezett még a ko.kola.blog@gmail.com címre, mint amit Lerytől kaptunk a minap. A levél két randi történetét meséli el, és a címből már sejteni lehet, hogy mindkettő borzalmasan sült el. Lery, akinek blogját ezúton ajánljuk minden olvasónk figyelmébe, annyi kínosnál kínosabb részlettel kényeztetett el minket, hogy egy részük bele se fért az alábbi posztba. De a javát összetömörítettük, amennyire csak lehetett, és a végeredményt ezennel az olvasók elé tárjuk.

"Nem tudom pontosan, hogy mi lehet az oka, de életem első igazán nagy és kiterjedt csajozós korszakában csak és kizárólag vidéki lányokkal hozott össze a sors. Korábban úgy véltem, hogy ez egy teljesen rendben lévő dolog, főleg abban az esetben, ha az embernek egy időben van miskolci, debreceni és pécsi barátnője, akik természetesen mit sem sejtenek egymásról. Így sosem unatkozik az ember, viszont a rendkívül drága vonatjegyekre és az egyre gyakoribb mávsztrájkokra hivatkozva könnyen lehet szabadnapokat kreálni. Tökéletesnek tűnt, nem is gondoltam volna, hogy nem az, azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy valójában egy istencsapása. Megosztanék pár kései tapasztalatot.

Van egy nemzetközi weboldal, a pigArt, amelyen rengeteg, magát tehetségesnek képzelő, és ebben a naiv hitben művészetét a világgal mindenféleképpen megosztani akaró tini található. Ha valaki ilyen oldalakat böngészget, az meg is érdemli ezt. Meglátsz egy helyes lányról készített képet, és azt érzed, hogy neked ez a lány kell, mert ha nem kapod meg, akkor nem csak hogy nem lesz jó neked, de oda lesz a becsületed és a férfiasságod is, és legjobb lesz, ha szeppukut követsz el magadon. De látszólag minden adott ahhoz, hogy ez mind ne történjen meg. A lányok ugyanis úgy töltögetik fel ide a magukról készült jobbnál jobb fotókat, mintha az oldal az IWIW és egy társkereső hibridje volna, én néha már ösztönösen elkezdtem az adatlapokon a „kedvenc filmjeim" és a „kedvenc fotósom" menüpontok mellett a „mellbőséget" keresgélni.

Az első ilyen lány a Brigitta volt. Igen sokat leveleztünk. Ismeretségünk eme korai fázisában pont az volt a szimpatikus ebben a leányzóban, hogy nem a szokásos sablon szöveget nyomta, hanem ekkor még úgy tűnt, hogy vannak önálló gondolatai, amelyek engem is a saját önálló gondolataim felszínre hozására inspiráltak. Sokat csevegtünk hát erről-arról, világirodalomról, filmekről, emberekről, helyekről, ahová feltétlenül el kell még jutnunk valamikor. Úgy tűnt, hogy hozzám hasonlóan ő is kellőképpen irtózik a modern világ bizonyos kellemetlenségeitől, és ezt az észrevételemet kihasználva gondoltam egyet, és felajánlottam azt a lehetőséget, hogy váltsunk virtuálisról valós, postai úton lezajló levelezésre.

Nagyon termékeny lettem, csak úgy gyártottam a leveleket. Nagyon gyorsan készültek, viszont iszonyú lassan érkeztek meg, azaz amíg nagyjából 3-4 hét leforgása alatt kaptam egyet, addig előre megírtam vagy hármat, és akkor még visszafogtam magam. Annak a nyárnak szerves részét képezte a levelek utáni vágyakozás, és a Posta állandó jellegű szidalmazása. Kár volt, mert akármennyire is utálatosak, nem a tetűlassú Posta volt a bajok okozója, hanem az, hogy a levelek ténylegesen baromi ritkán kerültek feladásra.

Valami furcsa, áthatolhatatlan köd hatolt az agyamra, az ellenkező nem iránti vonzalom, amelytől elvesztettem azt az azóta hihetetlenül nagyra becsült képességet, hogy ne csináljak magamból hülyét.

Na, a levelezés eltartott egy ideig, de ennek ellenére a polcom nem roskadozott a levelektől. Ez még hagyján, de az a kis incidens sem volt elég, amibe Albert barátom vitt bele, amikoris részegen felszálltunk arra a vonatra, amelyen éppen Brigitta tartózkodott, egy csomó osztálytársával egyetemben, és éppen szülőfalujukba tértek vissza fővárosunkból. Mi ugyanis ismerjük Brigitta egyik barátnőjét, akivel összefutottunk a Keletiben, aztán úgy tartotta kedvünk, hogy utánamegyünk a vonatra, és jól megijesztjük.

Odafent hirtelen megpillantottam Brigit, ami nagyon meglepő élmény volt. Semmit nem beszélgettünk, adtam neki két puszit, és ennyi. A vonatút nagy részét Alberttel a bárpult környékén vészeltük végig, egy fotel mögött elbújva, hogy a kalauz ne szúrjon ki minket, és akárhányszor próbáltam Brigit meginvitálni oda egy kis beszélgetésre, vagy akárhányszor próbáltam én magam felkeresni a kabinjában, mindig visszautasítás lett a vége.

Javában benne voltunk már a nyárban, és közeledett az Okádék fesztivál, melyre a kedves levelezőpartnerem mindenféleképpen fel akart látogatni. „Tökéletes" lehetőség volt hát ez a találkozásra, amelyet már nagyon vártam, bár én magam nem látogattam el a fesztiválra, de Brigivel megbeszéltük még valamelyik levélben, hogy egy sokkal romantikusabb helyen összefutunk majd. Már rég felvettem a kedvenc kordgatyámat és a kedvenc fekete ingemet, amikor Brigi lefújta a randit a negatív időjárási viszonyokra hivatkozván.

Na sebaj, másnap újabb próbálkozás, amelyből egy igen komplex halogatási mechanizmus fejlődött ki, amely hajnali 2-ig, vagy talán 3-ig is elhúzódott. Még csak nem is csináltam ügyet a dologból, nem érdekelt, hogy mikor, csak találkozzunk, nyár van, ciripelnek a tücskök, csiripelnek a madarak és 25 fok van éjszaka, engem aztán nem érdekel, hogy mikor és hol.

Még el is kezdtem nézni egy amerikai filmet a tv-ben, hogy elüssem valahogy az időt, aztán hívogattam a leányzót maroktelefonon, de nem vette fel. Írtam egy csomó üzenetet, de azokra sem reagált – csak úgy 2 órával később írt egy üzenetet, melynek keretein belül kifejtette, hogy végső soron ő már egy ideje összejött valami vidéki parasztjancsival, és ők most annyira bódogan élnek együtt, hogy nem illek bele a képbe.

A helyzet tökéletes megértéséhez, és ahhoz, hogy ne egy éhenkórász, kanos, megveszekedett idiótának tűnjek – látni kéne azokat a leveleket, meg az üzeneteket. Ahogyan az elején még Brigi próbált asszimilálódni, és olyan dolgokat írt, amik nagyon tetszettek nekem, és úgy csinált, mintha valami agyonművelt, különleges csaj lenne, aki egyfolytában a hozzá méltó párt keresi. Persze, ez így van rendjén, én vagyok az idióta, hogy egyáltalán belementem egy ilyenbe. De hogy rövid időn belül még egy kísértetiesen hasonló ügyem is legyen, na az már túlzás.

A helyzet ugyanez, megláttam Nikit a pigArt-on, hihetetlenül megtetszett, nézegettem róla egy raklapnyi képet, és úgy éreztem, hogy nekem egyszerűen kell ez a lány. Jött a szokásos csevegés az MSN-en, ami ráadásul elég vontatott volt, rögtön az első percben világossá vált, hogy semmi közös nincs bennünk, és egy kínszenvedés a beszélgetés, ha pedig egyszer összeházasodnánk, tuti, hogy 20 év múlva bekattannék, és egy baltával lekaszabolnám az egész családot, mint Jack Nicholson a Ragyogás-ban.

A sok csevegés után elérkezett a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nekünk találkoznunk kell. Budapestre ő szökőévente félszer látogatott fel, akkor is a szüleivel elintézni valamit, úgyhogy azt, hogy a Nyugatiban várom őt egy szál virággal, el is felejthettem. Ehelyett egy idétlen színű rózsával döcögtem végig a 2 órás utat a faluja felé, ahol a vonatról leszállván megüzentem neki, hogy itt vagyok, majd cirka 40 perc múlva már a helyszínen termett, barátnője társaságában.

Meg kell hagyni, nem csak én voltam beindulva arra, hogy találkozzunk, ő is nagyon hevesen invitált, és kár azt hinni, hogy a pofázmányom első ízben történő megpillantása áll a dolgok hátterében, ugyanis ő már látott engem egy pigArt találkozón, és még azt is mondta egyszer nekem, hogy szép a szemem, amiből arra következtetek, hogy alapvetően nem tart egy utolsó moslékfejű szardarabnak. Ennek ellenére akkor pont úgy nézett rám, mintha az lennék, és a barátnője társaságában ez teljesen kellemetlen szituációnak bizonyult.

A barátnője szerencsére hamar kereket oldott, és ekkor a kezdetét vette az a jónéhány órán keresztül tartó vegetációs állapot, amelyben Niki végig úgy viselkedett, mintha a fogát húznák, mintha fogadásból találkozott volna velem, vagy mintha undorító tapadókorongként rátukmáltam volna magamat. Sétáltunk. Sokat. Mert beülni persze nem akart sehová, ötlete sem volt arra vonatkozólag, hogy hová menjünk, én meg hiába vagyok udvarias, nem tudtam mit kitalálni, hiszen mégiscsak egy teljesen idegen városban voltam.

Ha már a vendéglátó és szórakoztatóipari egységeket ennyire nem preferálta, akkor, gondoltam, látogassuk meg a Nagyerdőt, annak legalább tetszett a neve, és úgy képzeltem, hogy az egy olyan hely, ahol legalább van értelme a sétának. Az erdőben, ami igazából egy park, leültünk egy padra, mert már egyszerűen leszakadtak a lábaim a sok járástól. Próbáltam beszélgetni vele, de egyszerűen nem ment, és mondanom sem kell, hogy bizony nem az én hibámból adódóan. Volt, hogy löktem a rizsát, mint a veszedelem, volt, hogy csöndes voltam, mint Néma Bob, de ő végig, egyetlen egyszer sem bírt kinyögni semmi értelmeset.

Megkérdeztem párszor, hogy nincs-e zavarban, vagy ilyesmi, mert a helyzet már teljesen elviselhetetlen volt, és ezt szerintem ő is érezte, de nem úgy tűnt mint aki zavarban van, és meg is mondta, hogy egyáltalán nincs abban. Tulajdonképpen tett egy önvallomást azzal kapcsolatban, hogy neki nincsenek gondolatai, és nem tud mit mondani.

A főtéren meg akartam csókolni, és bár tudtam, hogy ennek az égvilágon semmi értelme nincs, azt is jól tudtam, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor másnap már azt fogom gondolni, hogy csak és kizárólag ez hiányzott a tökéletes randihoz. Igazából nem, mert végül is nem engedte, hogy megcsókoljam, csak elkezdett magyarázni, hogy ő nem akar távkapcsolatot. Inkább el is váltunk, én meg megnéztem a pályaudvaron, hogy mikor indul vonat, remek, a következő pont egy óra múlva.

A vonaton ülve kicsit átgondoltam, hogy mégis mennyi értelme van ilyen kis fiatal, határozatlan és megbízhatatlan pipik után kajtatni, és arra jutottam, hogy semmi. Szóval nem jó dolog a neten ismerkedni."

A teljes, úgymond cenzúrázatlan verzió itt olvasható.