A ko.kola.blog@gmail.com címre érkező levelekből kiderül, hogy a legkülönbözőbb okokból válhat egy randi rémálommá. Dávid alább olvasható története szerint náluk az okozta a kellemetlenségeket, hogy szerelme túl hevesen és túl gyakran mutatta ki, mennyire odavan imádottjáért. Hogy ettől hogy érezheti magát valaki rosszul, ahelyett, hogy örülne neki? Meleg pár esetében nem olyan érthetetlen a dolog...

"Kb. három hónapja jártunk Andrással, amikor javasolta, hogy végre töltsünk együtt egy egész hétvégét, mert mindenféle okokból addig sose sikerült összehozni egy egész közös hétvégét, család, barátok, stb. nélkül. Csak mi ketten, ahogy kell, azt találtuk ki, hogy felmegyünk romantikázni Ausztriába a hegyekbe, nincs túl messze, jókat lehet túrázni, gyönyörű a táj. Május eleje volt egyébként.

Minden szuperül indult, szombat dél körül megérkeztünk a szállóba. Egy tipikus alpesi faház volt a szálloda egy hegyi faluban. Kedélyesen fogadtak minket, ahogy kell, de az első kínos jelenet már rögtön akkor lejátszódott, amikor a recepciós (egy bajuszos férfi volt, emlékszem) felkísért minket a szobába. Ahogy beléptünk a szobába, a pasi rögtön elnézést kért, hogy franciaágy van. Mondta, hogy ketté lehet venni, mert két összetolt ágy volt, mondta, máris intézkedik. Erre András szólt, hogy köszönjük, nem kell, maradhat így. A pasi ránkénzett, fölegyenesedett, és látszott rajta, ahogy éppen esik le neki a tantusz. Még jobban elnézést kért, és gyakorlatilag kirohant a szobából.

Én már ettől rosszul éreztem magam, hogy ilyen kínosan és nyilvánosan "lepleztek le" bennünket, és sajnáltam a pasit, hogy így zavarba jött. Miközben persze azt is tudom, hogy semmi rosszat nem csináltunk, és mondjuk hiába vagyunk egy kis hegyi faluban, ez azért mégiscsak a nagybetűs Nyugat és már a XXI. század van, stb...

A recepciós pasival utána még többször is találkoztunk (pl. másnap ő adta a reggelit), és mindig nagyon kedves meg teljesen normális volt, de azért én éreztem, hogy az a feszültség azért ott van a levegőben. András végig nyugtatgatott, őt egyáltalán nem zavarta az egész, sőt, mintha kicsit vérszemet is kapott volna.

Délután fölmásztunk egy csúcsra, ahol persze kilométerekre el lehetett látni és sehol nem volt senki. Gyönyörű volt, meg is csókolt, de én alig vártam, hogy vége legyen, mert egyszerűen nem vagyok (voltam) hozzászokva az ilyen nyilvános dolgokhoz. Még akkor sem, ha ott aztán tényleg nem volt nyilvánosabb, mint itthon a hálószobában, mert egy lélek nem volt a környéken.

Este is sétáltunk egyet, már csak lenn a faluban meg az országúton, és ott is mindig meg akarta fogni a kezem. Félóránként jött valaki (vagy még ritkábban), akkor gyorsan elengedtük, mint két hülye. Pontosabban én engedtem el az ő kezét, pedig már sötét volt. Mondta, hogy milyen romantikus az este, minek csinálunk úgy, mintha idegenek lennénk, amivel egyet is értettem, de akkor is, a végén már alig mertem kivenni a kezem a zsebemből.

Végülis megmondtam neki, hogy hagyjuk már inkább a fenébe, és egy kicsit vitáztunk is, de beleegyezett, ne erőltessük. Azt mondta, itt teljesen mindegy, úgyse ismer minket senki, külföldön vagyunk, meg különben sincs az egészben semmi rossz, nem akar semmit, csak megfogni a kezemet. Ezt én mind értem meg így is gondolom, de valahogy akkor is az életben ez így nekem nem megy. Bár András se az a harcos jogvédő típus. Szóval azóta is így maradtunk, ennek most lesz három éve, azóta is együtt vagyunk."