Egyszer olvastam egy cikket egy magazinban, ahol azt a gyakorlatot javasolták kapcsolatban élőknek, hogy bizonyos időszakonként soroljanak fel maguknak - vagy bárki másnak - öt dolgot, amit a legjobban szeretnek a barátjukban/barátnőjükben, férjükben/feleségükben, stb. Mi az ösztönös reakció, ha az ember ilyet olvas? Persze én is rögtön elkezdtem gondolkozni, hogy mi az az öt dolog, amit a legjobban szeretek a páromban. Azonnal meg is lepődtem, hogy a gyakorlat nehezebb, mint gondoltam volna.
Talán én vagyok az egyetlen, talán nem, mindenesetre kamaszkoromtól kezdve nekem is volt "esetem". Mint Martin L. Gore a Depeche Mode-ból, én is pontosan tudtam, milyen lesz az a Valaki, akiért elvesztem a fejem, akiért feláldozok mindent, aki mellett ki fogok teljesedni. Ma van a párommal az ötéves évfordulónk. Az öt év alatt jópárszor megállapítottam már, hogy a kedvesem nem igazán passzol az évekkel ezelőtt előre megálmodott képbe. Hiába tudtam én előre szinglikoromban meglehetősen pontosan, hogy kit is keresek, egy olyanba lettem szerelmes, aki a sok-sok elvárás közül legfeljebb egy-kettőnek felel meg.
Szerelem volt első látásra, de nem azért kezdődött el a mi történetünk éppen öt évvel ezelőtt, mert ő teljesíteni tudott valamiféle kritériumokat. Nem tudok öt dolgot mondani, hogy miért szeretem. Nincs és nem is volt oka annak, hogy ő lett a párom egy életre. Nem "azért szeretlek, mert...", hanem "szeretlek" és kész. Kevés dologban voltam annyira biztos az életben, mint amennyire nincs kétségem afelől, hogy nekünk kettőnknek egymás mellett a helyünk. Számomra ennyi elég, és bár nem mindig könnyű, de nehéznek mégse nehéz soha. Nem kell külön ok ahhoz, hogy szeressem. Szeretem és ezúton üdvözölném az évforduló alkalmából, ha nem tudnám, hogy nem olvassa ezt a blogot. Ehelyett még Húsvét előtt előre megírtam ezt a posztot és a mai napot csak vele töltöm.