Jópár héttel ezelőtt történt. Hatfős társaság, szombat délután, kedvezőtlen időjárás. Egy srác (legyen Marci) csillogó szemmel felveti, hogy esetleg játsszunk Catan telepeseit a hatemberes játékot lehetővé tevő kiegészítéssel. Barátnője (legyen Ildi) kevésbé csillogó szemmel megsimogatja Marci fejét, és megkérdezi, hogy "nem jobb, ha inkább csak beszélgetünk?". Mivel a többiek válasza "nem", végül összejön a társasjáték-parti, és ha már így esett, persze Ildi se marad ki belőle.
Viszont játék közben egy alkalmat sem mulaszt el, amikor rámutathat, hogy nevetségesnek találja, hogy huszonéves emberek ennyire lelkesedjenek egy társasjátékért. Ismeri és követi is ugyan a szabályokat, de nem vesz észre dolgokat, elszalaszt lehetőségeket, és végül veszt is, amitől persze még bosszúsabb. Nyilvánvalóan csak azért vesz részt az egészben, bár nem élvezi, hogy szó ne érhesse a ház elejét, hogy nem osztja barátja lelkesedését. Ildi ugyanis, ahhoz képest, hogy mennyire nem szeret, meglehetősen sokat társasjátékozik.
És akkor jövök én, és ebben az egészben már megint egy tipikus férfi-női konfliktust vélek felfedezni, amit a kapcsolatban élők közül sokan nap mint nap kénytelenek valahogy feloldani. Mármint hogy van az "infantilis" férfi, aki játszani szeret (legyen az sport, kártya vagy akár X-box) és van az ebből a szempontból hozzá képest sokkal érettebb nő, aki inkább az együttlét egyéb formáira vágyna (legyen az sima beszélgetés, vacsora vagy akár szex). Vajon Marcin és Ildin kívül másoknál is elő-előfordul, hogy beleszól a kapcsolatba a férfi gyerekes rajongása a játékok iránt? Mi ilyenkor a teendő: csakazértis részt kell venni a partiban a nőknek is, vagy hagyni kell, hogy a férfiak megint egymás között verjék a blattot, nézzék a meccset, rázzák a kockát?