Olyan gondolatokra találtam nemrég a weben, amiken gyakran elmorfondírozom én is, de ebben a blogban nyilván jobban hangoznak, ha nem pusztán a saját véleményemként adom elő, hanem tudok mutatni egy Ph.D-vel rendelkező szakértőt is, aki nagyjából ugyanerre a következtetésre jut blogjában itt és itt. A téma valami olyasmi, hogy amíg régen a boldogító igen valóban egy életre szólt, addig manapság minden egyes pillanatban, amit az ember kapcsolatban tölt, újra és újra ki kell mondani. Egy évszázada egy házasságban több dolgon is alapult és több személynek is szólt (társadalom, tágabb család, gyerekek), ma már csak szerelemre szabad alapítani és kizárólag annak a két személynek van köze hozzá, akik megkötik.

Ami változott a korábbi évtizedekhez, vagy főleg -századokhoz képest, az egyrészt az, hogy rettentően megugrott a lehetőségek száma. Régebben, telekommunikáció és utazás híján az emberek jobbára csak azokkal a személyekkel kerültek kapcsolatba, akikkel egy településen laktak. Manapság folyamatosan jön szembe valaki új és elkerülhetetlen, hogy felmerüljön a kérdés: nem lenne-e jobb mondjuk vele? Ráadásul anno sokkal nehezebb is volt kilépni egy kapcsolatból, még ha véletlenül talált is valaki egy másikat, akiért esetleg megérte volna. Harmadrészt viszonylag újsütetű elvárás egy hosszútávú kapcsolattól, illetve házasságtól, hogy azt végig a szerelem szinte kamaszosan szenvedélyes tüze tartsa életben.

Manapság, a többezres tagságú randizós oldalak és a könnyedén kimondott válások korszakában egyszerűen nonszensz az, hogy valaki egy meglévő kapcsolatot ne hagyjon ott egy jobbért vagy akár csak annak lehetőségéért. Nem kell ahhoz feltétlenül a pokolban élni, hogy az ember úgy érezze, hogy ha talált valaki jobbat, őrültséget követ el, ha nem hallgat a fellángolás szavára és lép le. Szép egy Mercedes is, de ki ne cserélné le Rolls Roysra, ha úgy adódik? Manapság az az elfogadott vélemény, hogy egy házasságot nem tarthatnak össze olyan állandó tényezők, mint társadalmi elvárás, közös gyerek vagy anyagi haszon. Ezzel szemben a kifejezett erkölcsi (színben feltüntetett) követelmény az, hogy az ember amellett tartson csak ki, akibe szerelmes - mindezt annak ellenére, hogy tudjuk, hogy a szerelem távolról sem örök, legalábbis kezdeti formájában nem. Most, hogy szinte tilos együttmaradni valakivel, akibe az ember nem szerelmes, vajon boldogabbak vagyunk? Vagy legalábbis megspórolunk egymásnak vagy magunknak egy kis fájdalmat a régebbi korokhoz képest? Vagy egyszerűen csak az a tanulság az egészből, hogy manapság normális lett, hogy egy házasság nem tart örökké?