Legutoljára akkor láttam férfit sírni, amikor egy esküvőn a szertartás része volt, hogy az ifjú pár mindkét tagja egy-egy virágcsokrot is átnyújtva köszönetet mond a másik szüleinek azért, hogy frissen férjjé, illetve feleséggé vált gyermeküket addig gondozták-támogatták. Először a menyasszony mondta el az egyszerű, előre megírt, de nem csöpögős szöveget a vőlegény szüleinek, majd... a vőlegénynek egy templomnyi násznép előtt elcsuklott a hangja. Kétség nem fér hozzá, gyönyörű pillanat volt.
Amíg az ember kisgyerek, ijesztő tud lenni, ha egy felnőttet sírni lát, különösen, ha az a felnőtt egy férfi. Ekkor tanuljuk meg, hogy nem szabad nyilvánosan könnyezni, de aztán ahogy múlnak az évek, megtanuljuk, hogy dehogynem szabad, még a férfiaknak is. Legalábbis az utóbbi időben. Egy néhány évvel ezelőtti kutatás azt állapította meg, hogy a könnyező férfiakkal kapcsolatban az 1980-as évektől kezdve gyökeresen megváltozott a közvélekedés.
Bennem ugyan továbbra is megszólal valahol valami vészcsengő, ha egy felnőtt férfit sírni látok, de egyébként ma már nem számít a gyengeség jelének, ha egy pasi érzelmei könnyek formájában csorognak le az arcán. Sőt, az utóbbi időben sokkal pozitívabb reakcióra számíthatnak a síró férfiak, mint a pityergő nők, utóbbiak esetében ugyanis a kutatás szerint gyakran azt gondoljuk, hogy csak megjátsszák magukat a szimpátia kiváltása érdekében. Így aztán manapság sír már minden pasi Azurák Csabától Kanye Westig. Egy egyáltalán nem reprezentatív mintán - néhány férfiismerősömön - elvégzett röpfelmérés szerint a magyar pasik csak két dolog miatt szoktak sírni, ezek a szerelmi csalódás és meglepő módon a jó filmek. Hölgyek, önöknek is bejönnek a férfikönnyek? Urak, mikor és miért sírtak utoljára?