horoszkóp

Hogyan tovább? Szeretni vagy belehalni?

2010.01.01. 17:32

Fennállásunk leghosszabb olvasói levelét kaptuk egy névtelenséget kérő szerzőtől. "Igaz a legutolsó szóig. Hogy más ilyet ne kövessen el" - írta hozzá a kísérőlevélben. Olvasónk azt kérte, hogy ne rövidítsünk a történeten, de ha nem kérte volna, akkor is bennehagyjuk valamennyi részletet, a leghétköznapibbaktól a legintimebbekig. Azonban, hogy az olvasmány ne legyen túl hosszú, két részletben közöljük le - a folytatás ugyanitt, a Randiblogban lesz majd olvasható holnap.

"Hol is kezdjem? Ugye, hogy a nagy történetek mindig ezzel a hülye mondattal kezdődnek? Ha nagyon az elején kezdem, túl hosszú lesz, ha nagyon a végén, túl rövid és talán lemarad a lényeg. Hogy honnan indult ez az egész és hová is tart. Mert valahová tart, ebben az egyben már biztos vagyok.

35 éves családos ember vagyok, feleséggel, kisfiammal és kislányommal, akik 2 és 5 évesek. Több mint 10 éve vagyunk együtt, átéltünk sok jót, sok rosszat, kitartottunk egymás mellett. Voltak problémáink, kinek nincsenek. Nekünk is voltak. Sajnos, elég sok. Olyanok és annyi, ami képes megölni az emberben dolgokat, ami miatt még szépnek látja a világot. Elég sokáig tartott és sajnos túl sokat dolgoztunk rajta, hogy elhidegüljünk egymástól. A feleségem még szeret a mai napig, de bennem meghalt valami, ami alapvetően kell egy kapcsolathoz. Nem a szeretet, mert az megvan, nem a kitartás, mert akkor nem lennénk még együtt. A döntés halt meg bennem, hogy vele szeretném leélni az életem. A döntés, amit az oltár előtt együtt mondtunk ki. Hogy másvalaki miatt? Ez a házasság évek óta csak tengődött, hol jobban, hol rosszabbul. Mindig elhatároztuk, hogy igen, most javítunk rajta. Aztán minden maradt a régiben. Mintha csak bántani akarnánk egymást. Hiába szeretnénk csak jó dolgokról beszélgetni, ha a legkisebb problémánál is a felszínre törnek a régi dolgok, és egymás fejéhez vágjuk őket. Sok ember ismeri ezt az érzést, sajnos. Nem volt ehhez köze senki másnak. Egészen karácsonyig.

A legjobb barátom, Zoli, aki már a homokozótól szinte a testvéremnek számított, egy igazán rendes ember, nem szólhatok rá semmit. Ha tud, segít nekünk, sokat dolgozik, mindent megtesz a családjáért. A véletlenek véletlene, hogy felesége, Éva a feleségem húga, egyben gyerekeink keresztanyja. Jóban voltunk mindig, segítettünk egymásnak, amiben tudtunk. Mindig bíztam benne, hogy ez így is marad. Csak ugye a sors, aki a legnagyobb játékmester, megint csavart egyet a történeten.

Miután nekem sikerült az egyetem után egy elég jó állást találnom egy nemzetközi cégnél, természetesen segítettem Zoliéknak, mikor az igazgató új titkárnőt keresett. Éva megkapta az állást, hisz ügyes, talpraesett, csinos nő. Lényegében évek óta egy irodaházban dolgoztunk. Ha találkoztunk, mindig rám szokott szólni, mi újság a gyerekekkel, hogy van a család, stb. Néha én is rá, mi újság feléjük, hogy megy a munka. Ahogy itthon az utóbbi időben egyre rosszabbodott a helyzet, úgy éreztem magam egyre inkább egyedül. Így egyre többet beszélgettünk, mert jó érzés volt, hogy valakivel tudtam rossz gondolatok nélkül is beszélgetni. Tényleg jó érzés volt, de semmi több. Egyik nap arról kérdezett, hogy vagyunk a feleségemmel. Éppen eléggé el voltam kenődve, így – gondolom – elég furcsákat válaszolhattam. Vissza is kérdeztem, hogy „Ugye nálatok nincs gond, minden rendben? Mert Nóra mondta, hogy beszélgettetek róla”. Ezt meg ő nem értette, hogy ők csak csajos dolgokról beszéltek, ami nem férfifülnek való. Ekkor nem tudom miért, de kibukott belőlem minden. Este volt már, senki nem volt bent, így órákon keresztül ecseteltem neki, hogy hogyan siklottunk félre, hogy mi a baj nálunk és hogy nem tudok már megoldást találni. Nagyon kedvesen próbált lelket önteni belém, hogy ne adjuk fel, hozzuk rendbe, ott a kicsik, gondoljunk rájuk is stb. Sokat beszélgettünk. Nagyon jól esett. Sokszor megfordult a fejemben, hogy Zoli barátom milyen szerencsés ember, ilyen remek felesége van.

Ahogy közeledtek az ünnepek, egyre több lett a munka, ahelyett hogy fogyott volna. Egyre többet túlóráztam, mert sajnos, muszáj volt. Egyik nap Éva megkért, hogy pár dolgot nem csinálnék-e meg helyette, mivel nem érkezik vele. Mondtam, nagyon szívesen, miért ne. Pár nap múlva, mikor elkészültem vele, odahívtam az irodámban a számítógéphez, hogy megmutassam neki, így megfelel-e. Kicsit vonakodva, nem értettem miért, odajött. Akkor éppen nem volt ott senki más, mindenki a másik irodában volt, úgyhogy suttogva megköszöntem neki, hogy ennyit segített mostanában, hogy ennyit beszélgettünk. És hogy tényleg lássa, hogy örülök, odahajoltam és adtam az arcára egy puszit. Ekkor rám nézett.

Éreztem már magam furcsán életemben, ki nem. Lepődtem már meg dolgokon, de hát ki nem. Néztek már rám sokféleképpen, nem egy ember. De amit ott akkor a szemében láttam, nem tudtam hova tenni. A szemében zavar volt, szomorúság és ugyanakkor vágyakozás. Nekem földbe gyökerezett a lábam és egy pillanatra nem tudtam az egészet hova tenni. Mégis, miért néz így rám? Mit akar ez jelenteni? Egyszerűen nem értettem. Mindenféle őrültség átfutott az agyamon, de dobtam is el azon nyomban, hogy az képtelenség. A mindig mosolygós, jókedvű, kívülről ideális életet élő Éva miért néz így rám? Nem szóltam semmit, ő sem. Megköszönte a segítségemet, hogy rendben lesz és visszament az irodájába. Este megint későig dolgoztam, láttam, hogy ő is bent van, így köszöntem neki, ő is nekem. Megkérdeztem, miért nézett rám olyan furcsán, mire ő csak annyit mondott, szia, és becsukta az ajtót. Utána otthon a zuhany alatt csak engedtem magamra a forró vizet és járt az agyam, hogy mégis, mi ez az egész? Nem tudtam hova tenni, esküszöm, nem tudtam hova tenni. Hisz ő boldog, mindig mosolyog, jól élnek. Miért nézett így rám? Még régebben, gimnazista koromban, amikor ugye ugyanúgy, ahogy mindenki más, sokszor voltam reménytelenül szerelmes, rengeteg verset írtam, mások szerint elég jókat. Még régebben gondoltam, mikor Évával sokat beszélgettünk, hogy megmutatom neki őket, mivel mindig oda lyukadtunk ki, hogy nem ismer igazán engem és én se őt. Mégiscsak a feleségem húga, nem őt kell ismernem igazán, hanem a testvérét. Így hát a zuhany után, nem tudom miért akkor, de írtam neki egy mailt, amiben egy mondat volt: „Olvasd el a mellékletet, nyitott könyv vagyok neked…”. És csatoltam hozzá a verseket. Gondoltam, ha elolvassa, rájön, hogy nem vagyok én rossz ember, vannak érzelmeim is.

flirt450

Másnap reggel szombat volt. Hatkor felpattant a szemem, és beugrott az előző nap. Az a nézés. Még mindig járt az agyam, hogy mi a fene lehetett az. Felkeltem, felöltöztem, megreggeliztem. Soha az életben szombat reggel, főleg nem az otthoni gépen nem szoktam nézni a mailjeimet, de olyan 8 körül odamentem és megnéztem. Egy darab mailem jött. Évától. Azt kérte, délelőtt tizenegyig hívjam fel és hogy a férje nehogy megtudja, hogy írt nekem. Töröljem ki a levelet, ő is kitörölte, miután elküldte. Hívjam fel, nagyon fontos. Nem nagyon lehet leírni, akkor mik pörögtek át az agyamon. Végképp nem értettem semmit. Délelőtt éppen volt dolgom a városban, gondoltam, az autóból felcsörrentem. Leparkoltam valami nyugis helyen, ahol nincs nagy forgalom. És felhívtam. Köszöntünk. Megkérdezte, hogy gondoltam a tegnapi mailt a versekkel? Mondtam nevetve, hát hogy gondoltam volna, ahogy írtam, hogy hátha így kicsit jobban megismer. Rögtön visszakérdeztem, hogy mi volt mégis az a nézés tegnap a puszi után? Erre ő: „Hát, felkavart”. Köpni, nyelni nem tudtam. Kérdeztem, hogyhogy felkavart, mit jelent ez? Hát mit jelentene, azt, amit mondok, mondta ő. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a lábam ujjától a fejem búbjáig lassan elkezdjen remegni minden porcikám. Fél perc nem telt el, remegett mindenem, fűtött az egész testem, olyat éreztem, amit még soha életemben. Te is remegsz, neked is reszket mindened, kérdeztem. Igen, ugyanúgy, jött a válasz. Mit szeretnél most, kérdeztem. Nem szabad ezt csinálnunk, családos emberek vagyunk, jött a válasz. Nem ezt kérdeztem, mondtam. Én is szívesebben lennék most ott veled, mondta.

Ebben a pillanatban szakadt el a cérna. Elszakadt az összes vezeték, felrobbant minden bennem. A rengeteg keserűség, bánat, szomorúság helyét átvette valami teljesen új. Azt éreztem, szeretem. Újra szerelmes vagyok. Azt éreztem, végre abba a nőbe vagyok szerelmes, akibe mindig is kellett volna. Nem tudom miért, de biztos voltam benne, hogy őt akarom, minden nehézség, minden akadály ellenére, ami előttünk állt. Nem akartam beléd szeretni, mert tudtam, hogy nem viszonozhatod, mondtam a telefonba. De mégis sikerült. Őrültek vagyunk, mi lesz a többiekkel, rengeteg embert megbántunk, tönkreteszünk, gyerekeid is vannak, mondta ő. Nem akarok ezen gondolkozni, nem érdekel most, most csak élvezem, amit érzek, mert nagyon jó, mondtam neki. Beszélgettünk még, pontosan már nem is emlékszem, miről, annyira túl voltam pörögve. Azzal tette le a telefont, hogy többet nem beszélhetünk erről, mert nem szabad. De tudtam, hogy nem írt volna, nem hívtam volna, ha ez így lenne. És innentől kezdtek bonyolódni a dolgok.

Attól a perctől kezdve, hogy letettem a telefont, teljesen megváltozott az életem. Nem tudtam gondolkozni, nem tudtam dolgozni, nem tudtam rendesen aludni, se enni. Az első pár napban szó szerint belebetegedtem az egészbe. Fájt mindenem és görcsöltem. Folyamatosan folytak az idegeim. Állandóan csak tépelődtem, hogy mi lesz, mi legyen ezzel az egésszel. Éreztem, hogy ez nem csak fellángolás, hogy ez valami nagyon komoly dolognak a kezdete, és hogy valami meg fog változni az életemben, csak még fogalmam nem volt, hogy micsoda. Próbáltam a zenébe menekülni, hogy valahogy fel tudjam dolgozni ezt az egészet. Mindig is imádtam a klasszikus zenét, ezért rengeteget hallgattam. Csak még több érzelmet hozott a felszínre, még jobban felerősödött az érzés, hogy szeretem. Egy dolog foglalkoztatott csak, hogy találkoznunk kell, beszélnünk kell személyesen, de nem a munkahelyen, mert így beleőrülök. Addig csűrtem-csavartam a dolgokat, míg egy nap sikerült összehoznom vele 2 órát kettesben. Beültünk az autóba és addig nyomtam a gázt, míg meg nem állt valahol. Valahol a világvégén, ahol nem jár senki. Csak mi voltunk ott ketten, meg a szakadó eső kívül.

Leállítottam a motort, odafordultam hozzá, és csak néztem. Csak néztem azt a nőt, aki olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amit még soha senki. Tudtam, akkor már tudtam, hogy ez a nagy szerelem, amilyen csak egy van az életben. Hogy őt szeretem úgy, hogy szó szerint az életemet adnám érte. Eddig, ha ezt mondtam, csak egy szép mondat volt, de most tudom, hogy már igaz is. Érte tényleg az életemet adnám, ugyanis nélküle nincs értelme. Természetesen ő azzal kezdte, hogy ezt nem szabad, mi lesz így, családunk van, nekem gyerekeim. Nem csinálhatunk ilyet, felejtsük el, bolondság, nem szabad. De mikor rám nézett, láttam a szemében, mit érez valójában. Láttam ugyanazt a kínlódást, ugyanazt a szenvedélyt, ugyanazt a kétségbeesést, hogy mi lesz most. Próbálta mondani, hogy nem szeret, de még kimondani is nehezére esett. Egyszer csak nem bírtam tovább, megcsókoltam. Először elhúzta a fejét, hogy ezt ne, tiltakozott. De pár másodperc után megadta magát az érzéseinek. Olyan hévvel, vággyal, szenvedéllyel csókolt vissza, amit még életemben nem éreztem. Remegett a karjaimban, minden porcikája remegett. És én csak csókoltam. Az ajkaink, a nyelvünk hatalmas harcot vívott, de olyan harcot, amit harcolnék egész életemben a nap minden percében. Fantasztikusan finom íze volt az ajkának, a nyelvének, a nyakának, az arcának. Pár perc után csak néztük egymást, remegve, kapkodva, aprókat csókolva harapdáltuk egymás ajkát. Azzal az érzéssel, hogy még, még, még akarjuk, de nem szabad, nem helyes. Azt mondta, ezt nem akarja, hogy erős akart maradni. Tovább beszélgettünk, ő próbált továbbra is tiltakozni. Kértem, hogy ne az eszére hallgasson, hanem a szívére. Erre nem szólt semmit, vagy az volt a válasz, hogy az nem számít. Mindig, ha rákérdeztem, mit érez, a szemében láttam az egyértelmű választ, de azt mondta, az nem számít. Éreztem, tudtam, hogy ugyanúgy érez, mint én. Hogy ugyanúgy elveszett, mint én. Már nem emlékszem, hogyan történt, de még egyszer megcsókoltam, most nem tiltakozott, csak egy pillanatra, utána teljes hévvel belefeledkezett, hogy felfedezzük egymás ajkait, száját, nyelvét, nyakát, amit csak csókolni, harapni lehet. Ez a csók sokkal hosszabb volt, közben átölelt, a nyakamat, a karomat simogatta. Én beletúrtam a hajába, amire olyan érzéki sóhajjal felelt, amit elképzelni nem lehet. Végigcsókoltam az arcát, a nyakát, a vállát. Fantasztikus illata, íze volt. Remegett, úgy remegett a karjaimban, azt hittem összecsuklik. Ez az az érzés, amit az ember egyszer érez életében. Egyszer szeret így. Az összes többi csak próbálkozás, de így csak egyszer sikerül. Amikor véget ért a csók, csak simogattam őt, az arcát, a kabátját, a karját. Csak nézett rám, én meg csak rá. Tudtuk, hogy mit szeretnénk, de nem tudtuk, hogyan. Azt mondta, erős akart maradni, de nem tudott. Nem mondta ki, hogy szeret, azt mondta, nem számít, mit érez. Kérdeztem, boldog szeretnél lenni hátralévő életedben? Mire rám nézett hatalmas szomorúsággal a szemében és azt mondta, hogy nem úgy alakult az élete ahogy szerette volna, ahogy eltervezte. Nem mondta ki, hogy boldogtalan, de láttam rajta. Kezdjük újra, kezdjük újra együtt, kértem. Nem lehet, csak ezt hajtogatta. Nem akar elvált nő lenni, nem akar a falu cafkája lenni. Mondtam, semmi nem számít, együtt megcsináljuk. Csak a fejét rázta. Túl erős vagy, mondtam, túlságosan sokat adsz arra, mit mondanak mások. De csak egy életünk van, azt boldogan kéne leélni. Mondtam neki, hogy ezek után minden más lesz, mindig érezni fogja, amit most, nem fog elmúlni. Mert ez nem fellángolás, ezt tudtuk mind a ketten. Megbeszéltük, hogy otthon kinek mit fogunk mondani, hol voltunk. Visszavittem a városba, kitettem ahol kérte. Azt kérte, ha ezentúl beszélünk, csak közömbösen, általános témákról. Mondtam, természetesen, hogy jó, megegyeztünk. Így váltunk el. Ezután jött az igazi szenvedés."

Folyt. köv.