Folytatjuk és befejezzük a tegnapi posztban megkezdett történetet. "Nagyon kíváncsi vagyok a majdani kommentekre, ha lesznek" - írta nekünk az alábbi sorok névtelen szerzője. Várjuk tehát az oldal aljára a hozzászólásokat, és a ko.kola.blog@gmail.com címen a további történeteket.
"Ami ezután jött, az maga a pokol. Soha, senkinek nem kívánom azt az érzést. Amikor megtalálod az életed értelmét, életed nőjét, akiért feladnál mindent, akivel újrakezdenél mindent – nem lehetsz vele. Hiába találkoztok a munkahelyen, nem szólhatsz úgy hozzá, este nem hívhatod, nem láthatod, nem keresheted. Belebetegedtem. Két hét alatt fogytam majd 10 kilót. Az idegeim kikészültek. Nem érdekelt semmi, nem tudtam csinálni semmit. Otthon azt mondtam, kikészültem a rengeteg túlórától, hajt a főnök. A feleségem már mentőt akart hívni hozzám, az egyik nap annyira rosszul voltam. Szabadságot vettem ki, hogy pihenjek, de nem segített. Pár nap múlva el kellett mennem egy napra, gondoltam, felhívom. Kinyomott, azt írta, éppen nálunk vannak, a kicsikkel játszanak. Mikor hívhatlak, írtam. 5 körül, jött a válasz. 5:00-kor hívtam, nagy sokára felvette. Úgy kellett csinálnom, mintha WC-re mennék, nem mertem felvenni, mondta. Hogy vagy, kérdeztem. Ebből baj lesz, ezt így nem szabad, mondta. Elmesélte, hogy nem tud enni, nem tud aludni, éjszakánként csak hánykolódik, felriad, nem tud pihenni. Rám gondolsz, ránk gondolsz, kérdeztem. Nem számít, jött a szokásos válasz. Nem akarok elvált nő lenni, a falu riherongya lenni, mondta újra. De valamiért csak beszélünk most is, mondtam. És tudod, hogy azért, mert szeretjük egymást. Nem szólt semmit, így tudtam, hogy ugyanazt érzi mint én. Hogy együtt kellene lennünk, csak fél lépni, mert túl sok ember menne tönkre miatta, miattunk. Értsd meg, így mi megyünk tönkre ebbe, mondtam neki sokadszorra. Megegyeztünk, hogy hétvégén beszélünk, mert a férje nem lesz otthon. Már nagyon vártam. Túlságosan is. Itt rontottam el először nagyon a dolgot.
Mivel úgyis szabadságon voltam, gondoltam, felmegyek MSN-re, régi haverokkal beszélgetni kicsit, legalább terelem a gondolataimat. Persze, hogy ő is fent volt, hisz munkában is ezt csinálta mindig. Láttam, hogy feltett egy új képet, amin a férjével van. Ez nagyon szíven ütött, fizikailag fájt. Valahogy úgy tereltem a szót, hogy megértse belőle, hogy azt kérdezem, mikor hívhatom szombaton. Azt mondta a férje megy el, és lehet ő is vele. Lehet??? Itt teljesen elvesztettem az eszem, lement a függöny. Miért javasolta a múltkor, hogy szombaton hívjam, ha most meg lehet nem lesz otthon? Mi akar ez lenni? Később megértettem, hogy próbált a szíve ellen harcolni, semmi másról nem szólt ez sem, de túlkésőn jöttem rá. Ekkor már tudtam, hogy a férjének furcsa volt, hogy ennyi időt szán rám mostanában. Olyanokat kezdtem el írogatni neki, hogy van egy lány, akit a feleségem helyett szeretek, és nem bírom tovább, szombaton elmegyek hozzá és beszélek vele. Teljesen elvesztettem az eszem. Megőrjített, hogy nem akar velem lenni. Már tudom, bolond voltam, hisz semmi mást nem akart, csak velem lenni. Akárcsak én vele. Másnap hívogattam, nem vette. Délután visszahívott, hogy beszéljünk. Mondtam, ne haragudj a cirkuszért, nem tudom mi történt velem, bocsánat. Abba kell hagynunk, ez így nem mehet tovább, hagyjuk egymást, ne zaklass, kérte. Mi történt veled, kérdeztem. Nem lehetünk együtt, én a férjemmel akarok lenni, így a helyes, válaszolta. Hisz engem szeretsz, mondtam. Nem lényeg, jött a szokásos válasz. Megyek holnap hozzátok, mondtam erre. Hiába, akkor elvált nőt csinálsz belőlem, én leszek a falu cafkája, mindenki utálni fog – de engem soha nem kapsz meg akkor sem, válaszolta erre. Mintha belém vágott volna egy tőrt. Mintha kitépte volna szívemet. Ami csak őérte dobogott. Nekem csak te vagy, csak te maradtál, az életemnél is jobban szeretlek, kiabáltam szinte hisztérikusan a telefonba. Nem számít, mindegy, jött a válasz. És hirtelen elöntötte az agyamat a düh, a színtiszta gyűlölet. Akkor soha többé nem akarlak látni, se nálunk, se máshol, kiabáltam. Rendben, mondta. Levágtam a telefont. Itt hibáztam nagyot újra.
Azzal a dühvel, ami bennem volt, hazamentem és megírtam neki egy olyan mailt, amit a mai napig, de inkább örök életemben bánni fogok. Bántottam benne, ahogy csak tudtam. Hogy érezze azt amit én. Hogy fájjon neki úgy, mint nekem. Annyi jött csak tőle: köszönöm! Később tudtam csak meg, hogy neki sokkal jobban fájt, hogy sokkal nagyobb törést okozott az életében, amit a telefonba mondott, mint nekem. A második mailt Zolinak írtam meg, amiben összefoglaltam, mi történt és odaírtam, hogy remélem tudja, milyen nőt vett el, gratulálok hozzá. Pár napig nem jött mail, senkitől. Később Zoli írt, hogy soha többé ne keressem őket, ne hívjam, ne írjak, ne kommunikáljunk. Amit muszáj, letudjuk, ha találkozunk, úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi, de ennyi. Erre még pár dühös mailt írtam, amire persze nem jött válasz. Néhány nap múlva lenyugodtam, és megírtam nekik, hogy beszéljük meg, mert nem akarom elveszíteni egyiküket sem. Írták, rendben, álljak meg náluk. Leültünk egy kávé mellé hármasban és én elmondtam elég sok mindent, hogy mi miért történt. Zoli barátom így látszatra elég lazán vette a dolgot, de gondolom belül fájt neki is. Éva szeméből pár könnycsepp is kigördült, láttam rajta, nagyon nehezen tartja magát, nagyon rosszul érzi magát. Akkor még nem tudtam miért. Kértem, maradhassak vele négyszemközt 5 perce. Amit ekkor megtudtam, megint a feje tetejére állított mindent. Elkezdett sírni, hogy az ő házasságának már vége, ennyi volt. Nem hiszed el, milyen nehéz volt az a múltkori telefon, hogy azt mondjam neked, vége, nem akarlak látni többet, mondta. Akkor ott bennem valami eltört, valami véget ért az eddigi életemben, tette még hozzá. Azt mondta, a férje nagyon rosszul bánik vele, nagyon sokat bántja, nagyon nehezen bírja vele. Ami a legfurcsább, hogy már nem is akarom rendbe hozni a házasságom, sőt lelkiismeret-furdalásom sincs emiatt, mondta szó szerint. Ez megint szíven ütött. Hisz lényegében azt mondta, hogy elege van az életéből, másikat szeretne. Én szeretlek, én itt vagyok neked, mondtam. Nem lehet, mondta. Miért ilyen bonyolult ez, kérdezte. A legnagyobb szerelmek mindig a legbonyolultabbak, lehet a sors így tesz minket próbára, hogy egymásnak valók vagyunk-e, válaszoltam. Csak nézett rám könnyes szemekkel, azokkal a hatalmas, gyönyörű szemekkel és láttam, hogy bévül rázza a sírás, a remegés, csak kívülről tartja magát. Majd az idő eldönti, szeretjük-e eléggé egymást, mondtam még. Csak a fejét rázta és sírt. Felálltunk. Én mindig itt leszek neked, mindig szeretni foglak, mondtam. Megöleltük egymást. Jó volt újra érezni őt, magamhoz ölelni. Ahogy átöleltem, megfogta a vállam, a nyakam. Az érintése maga volt a mennyország. Azt gondoltam, ezért a nőért mindenre képes vagyok, bármire. Elbúcsúztunk, még megsimítottam a hátát és hazamentem. Innentől kezdve, ami történt, ahhoz képest a pokol egy frissen festett játszótér.
Még rosszabb lett, egyre rosszabb. Már semmi nem érdekelt. Nem érdekeltek a gyerekeim, a feleségem, az életem, a munkám, semmi. Pár napig kibírtam, valahogy. Nóra már el akart költözni, válni akart, szabadulni tőlem, annyira furcsán, közönyösen viselkedtem vele, aztán könyörgött, sírt, hogy szeretem-e még. Nem tudtam azt mondani, hogy igen, képtelen voltam rá. Tudtam, hogy mást szeretek, tudtam, mennyire. Azt mondtam neki, összezavarodtam, adjon egy kis időt, hogy összekapjam magam. Néhány nap múlva aztán nem bírtam tovább, és megírtam egy mailt, amiben lényegében kértem Zolit, engedje el a feleségét, hisz mást szeret. Erre már durvább válasz jött, hogy ez már nem játék. Nem hát, én tudtam a legjobban. Hisz én már az egészségemmel, a családommal, az életemmel „játszottam”. De úgy gondoltam, megéri, ezért a nőért minden megéri. Naponta írtam vagy tíz üzenetet neki, hogy együtt menni fog, hogy együtt boldogok leszünk. De csak a hideg válasz jött, hogy ő a férjével akar maradni, nem lesz soha az enyém. El tudom képzelni, micsoda lelkierő kellett ezt így megírni, de hát nem írhatta másképp. Nem akart kilépni egy kényelmes életből és elkezdeni egy újat, ami ugyan boldog lenne, de nagyon nehezen indulna. Még ha ott lennék is vele minden lépésnél. Még ha szeretném is úgy, ahogy soha senkit, még ha tudja is, hogy ő is szeret – de nem léphet ki belőle. Karácsony előtt nem sokkal Éva hívta feleségemet. Ekkor nekem már nem szedte a telefont, nem reagált semmire, gondolom férjére való tekintettel megszakította velem a kapcsolatot. Feleségemtől elkértem a telefont, valami mondvacsinált indokkal. Így akarod, ezt akarod, kérdeztem tőle. Nincs, nincs semmi baj, tényleg, semmi baj, csak nem beszélhetek veled, kérlek, mondta. Én hol szeretlek, hogy gyűlöllek, hol akarlak, hogy nem akarlak látni soha többet, mondtam neki – megbolondulok, ha ez így megy tovább. Kérlek, sírta szinte a telefonba. Én mindig itt leszek neked, mindig szeretni foglak, ha boldog életet akarsz, mondtam neki. Ekkor már szinte sírt. De neked gyerekeid van, csak ennyit tudott mondani. Nem mondott mást, de éreztem, ha a kicsik nem lennének, velem maradna, talán tényleg ez az egy tartja vissza csak. Ez az egy soha ne tartson vissza attól, hogy boldog légy, én boldoggá teszlek, mondtam neki. Utána elbúcsúztunk, kérte, hogy ezt a hívást soha ne mondjam el a férjének, megígértem neki és letettem a telefont.
Karácsonyra majdnem elfajultak a dolgok, ezért újra kértem, üljünk le beszélgetni. Zoli itt már határozottabb volt, nagyon nem lacafacázott velem. Megegyeztünk, hogy Évát többé nem keresem, nem hívom feleslegesen. Munkahelyen közömbösen fogunk viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Ha nálunk találkozunk, úgy csinálunk, mintha mi sem történt volna. Kérdezte, mit csinálnék a helyében. Nem akartam mondani, hogy én a feleségem kivágtam volna, mert mindenki másképp oldja meg a dolgait én meg bántani már nem akartam senkit. A karácsonyi ünnepek nagyon jól teltek, mikor nálunk voltak, én még életemben Évával ennyit nem beszélgettem. Csodálatos volt. Sokat mosolygott, de sokszor ahogy figyeltem, láttam a szemében a szomorúságot, a bánatot, a kínlódást. Nem hiszem el, hogy Zoli nem látja rajta. Néha mikor hosszabban összenéztünk, zavartan kapta el a szemét. Próbált szinte folyamatosan nem rám nézni. Odaadtam neki egy igazán jó romantikus filmet, amit nemrég láttam, kértem nézze meg, mert szép. Ahogy ezt mondtam neki, rám nézett, ennyi zavart, szenvedést, ugyanakkor vágyat, bánatot egyszerre én még senkiben nem láttam. Nem tudom hogyan tudta tartani magát egész este. De fantasztikus volt, hogy mennyit tudtam vele beszélgetni. Nagyon jó volt. Azt mondják a karácsony a szeretet ünnepe, azokra kell gondolnunk, akiket szeretünk. Én rá gondoltam a fa alatt, majd egész este, majd másnap is, és azóta is, mindig. Fáj, eszméletlenül fáj, hogy nem lehetek vele. Itt tartunk most. Úgy csinálunk, mintha semmi nem történt volna. Ha találkozunk, beszélünk. Munkahelyünkön sokszor rajta felejtem a szemem, de nem tehetek semmit. Mailben, telefonon nem kereshetem, értem én. Maradt a hatalmas nagy fájdalom, ami végigkíséri minden napomat. Éjjel vele álmodom, ha nagy nehezen elalszom, rá gondolok. Reggel vele ébredek és egy hatalmas gyomorgörccsel. Délre a fájdalom felerősödik és elviselhetetlen lesz, főleg, mert minden nap látom őt. Ilyenkor mint egy zombi, próbálom átvészelni azt a pár órát. Délutánra néha jobb, néha rosszabb. Estére elfáradok bele és kezdődik minden elölről. Nem tudom mi lesz, nem tudom, meddig bírom így. Nem tudom, el fog-e múlni valaha is. Nem tudom, akarom-e, hogy elmúljon. Mert ha elmúlik, az azt jelenti, hogy már nem szeretem, és azt nem akarom. Akarom ezt a szerelmet, ahogy még semmit nem akartam ebben az életben. Akarom ezt a lányt, ahogy még soha senkit nem akartam. Boldoggá akarom őt tenni, hogy olyan legyen az élete, amilyet elképzelt magának.
Éva: szeretlek, ez soha nem fog megváltozni. Tudom, hogy te is engem, és ez se fog megváltozni. Ha eltiltanak tőlem, az nem lesz rosszabb, mint a mostani helyzet, ugyanis ennél rosszabb már nem lehet, ennél jobban már nem tud fájni. Ennél jobban már képtelenség, hogy kínozzon. Ennél nagyobb büntetést már nem kaphatok. Nem kérhetem, hogy hagyd el a férjed, ilyen döntést csak te hozhatsz. Mint minden levelemben, most is arra kérlek, légy boldog. Egy életed van. Éld le boldogan. Ha az voltál, soha nem fogom valószínűleg megérteni, miért történt ez velünk. Ha nem vagy az, akkor legyél az. Akár a férjeddel, akár velem, akár máshogy, csak legyél az. Egyetlen egy dolog számít, és az te vagy. Hogy te hogyan lehetsz boldog. Az összes többi, az csak körülmény, amit mindig lehet alakítani, változtatni. De legbelül az érzéseidet nem lehet változtatni. Legbelül valakit szeretsz, és azzal kell lenned. Neked kell eldöntened, ki az a valaki. Ha nem én, akkor a sors nagyon furcsa játékot űzött velünk, amit én soha nem fogok megérteni. Ha egy fellángolás lett volna, megértem. Ha egy röpke viszony, szintén megértem. De hogy ha mind a ketten ennyire egymásba szerettünk – és ne mondd, hogy nem számít – akkor egyszerűen nem vagyok képes felfogni, miért kezdődött ez az egész. Akkor tényleg semmi értelme nem volt. Vagy te meg tudod akkor magyarázni? Te érted az okát? Egy ennyire erős szerelem csak így elszállhat? Te hogy érzed?
Zoli: soha nem akartalak bántani, téged soha. De ha idáig eljutottál, talán megértesz végre. Egyszer lehet megbocsátasz, lehet soha. Kérlek, ne rúgj belém, egy földön fekvő emberbe, nekem éppen elég nagy büntetés ezzel az egésszel együtt élni és minden nap a feleségem szemébe nézni. Ennél nagyobb büntetés nincs. Nem lehet. Az, hogy szeretem és ennyire a feleséged, nem ellened szól. Bárki lehetne a férje, ugyanezt érezném. Azt akartam hogy megérts, ha számít ez valamit. Ha teljesen eltiltod tőlem, semmi nem lesz se rosszabb, se jobb, ő is ugyanúgy fog szenvedni melletted, mint eddig. Én már lehet soha nem leszek boldog. De végül is, ez már nem a te gondod. A gyerekeim biztos felnevelem, szeretni fogom. Feleségedet bántani soha nem fogom. Titeket zaklatni, bántani, soha nem foglak. Élj te is úgy, ahogy szeretnél.
Vége."