Szombat éjjel nemcsak a Velvet-kommandó tagjai voltak ott az Operabálon, hanem olvasóink is képviseltették magukat, ráadásul a nyertesek össze is futottak a tudósítókkal. Aki arra kíváncsi, hogy az eredeti nyertesek közül ki miért nem tudott vagy akart mégsem elmenni, és hogy vakrandiból hogyan lett sima randi a főnyeremény, annak elég elolvasnia az itt összegyűlt bő 1500 kommentet. Aki viszont azt szeretné tudni, hogy egészen pontosan miből maradt ki azzal, hogy végülis nem ő vitte el a jegyeket, az maradjon itt, és olvassa el Alkibiadész alábbi beszámolóját az Operabálról, aki barátnőjét hozta magával aznap este. (Az illusztrációként beszúrt fotókon természetesen nem ők láthatók.)

"Múlt hét szerdán tudtam meg, hogy lehetőségem lesz elmenni a szombati Operabálba. Engem rögtön felvillanyozott a lehetőség, elvégre az operát is szeretem, és a Velvetet sem olvasnám, ha hidegen hagyna a bulvár. Az egy másik kérdés, hogy az operának mint műfajnak mennyi köze van ahhoz, aminek az Opera helyt ad, de az ilyen apróságokon gyorsan felülemelkedtem, elvégre mégiscsak operaénekesek nyitják meg a rendezvényt. Az asszony kevésbé volt lelkes, elvégre egyikünknek sem állt rendelkezésére a megfelelő ruhadarab és őt egyébként is hidegen hagyják az efféle megmozdulások, ha viszonyát hozzájuk nem is kifejezett ellenszenvvel lehetne jellemezni.

"A meghívón az állt, hogy megjelenés hölgyeknek nagyestélyi, uraknak frakk vagy szmoking. Nahát ilyenünk egyikünknek sem volt, így őrült keresésbe kezdtünk, hogy kipipálhassuk a feladatot. Több fronton indítottunk harcot a megfelelő öltözék eléréséhez a használt/új és vétel/kölcsönzés dimenziók mentén. Alapvetően mindkettőnk hozzáállása az volt a jegyhez, hogy szép, szép egy ilyen ingyenjegy, de azért a leves ne kerüljön többe a húsnál… Szerencsére a véletlen mellém állt és az iwiwes hirdetésemre jelentkezett is egy kolleganőm, hogy a férjének van 48-as méretben (ami csak egy mérettel nagyobb az éppen jónál), így péntekre sikerült is teljesítenem a fő feladatot. Szombat délre az ing és csokornyakkendő is megvolt, utóbbinál külön élmény volt maga a vásárlás folyamata is a Zeneakadémia melletti kis boltban. De szerda estétől valamennyi délutánunkat (esténket) megfelelő nagyestélyi keresésére fordítottuk, ahol 3 ezertől 100 ezerig mindent végigpróbáltunk és végül olyan 25 ezer forintnál tudtunk kompromisszumot kötni. El is határoztam, hogy ruhakölcsönzőt nyitok, egy hatvanezres szmokingért simán elkérnek egyetlen napra 20 ezer forintot.

Magam is meglepődtem, mennyire megosztja az embereket az Operabál mint intézmény. Lássuk be, maga a legegyszerűbb belépő 75 ezer forintba kerül áfával, ami ugyan korlátlan és minőségi italfogyasztást jelent, na de hát ez az összeg mégiscsak magasabb az egyhavi minimálbérnél, vagy, másik megközelítésből, egy hét törökországi nyaralást jelent februárban. A legdrágább páholyjegy 325 ezer forint. Ennyi pénzből már minőségi nyaralást lehet csinálni bárhol Európában.

Szükség van-e Operabálra? Én azt mondom, hogy igen, egyértelműen szükség van. Kell, hogy legyen egy olyan esemény, ahol a gazdasági és társadalmi elit kötetlenül találkozik és jót mulat. Ha nem lenne Operabál, akkor is mindenki ismerne mindenkit, hiszen rokonok. Lehet, hogy hetvenötezer forint egyhavi minimálbér, de ne hazudjunk magunknak: ez körülbelül a hazai bankszektorban dolgozó emberek legalább 10%-nak kevesebb, mint egy heti bére.

Színvonalas volt a mi Operabálunk? Én azt mondom, igen, kifejezetten színvonalas volt, ha én hetvenötezer forintot nem is adtam volna érte. De lássuk, mi is történt odabenn.

Ráhangolódásképpen először az Andrássy úton végigmenve terepszemléztük az Operaház környékét, majd szépen csöndesen leparkoltunk a Paulay Ede utcában a kis Suzukival, a Székely Mihály (tudjuk, a legnagyobb magyar basszus énekes) utcában elsétáltunk egy hajléktalan mellett, így hangolódva a rendezvényre. A vörös szőnyeget gondosan kikerülve, meglepően feltűnésmentesen bejutottunk a Házba, pedig már nagyon izgultunk, milyen érzés lesz kommentelőből kommenteltté válni.

Az első benyomások egészen a tánctérre érkezésig nagyon izgalmasak voltak, hűha, hát ide is eljutottunk, mármint a bálba, nem az Operába, hiszen annak a valószínűleg nagyon kis metszetnek vagyunk az elemei, akik az előadásokra is rendszeresen járnak. Annakidején jó tíz éve még az Erkelbe is azért kezdtem el járni, mert ingyen volt és lám ez lett a vége, hogy megszerettem az operát. Pedig ha tudtam volna, hogy mennyire nem vagyok egyedül azzal, hogy nem fizetek belépőt… Az Operaházba a legolcsóbb belépők 400 forintba kerülnek és ezért az árért akár egy nagyon színvonalas Aida előadást hallgathatunk (és kevésbé nézhetünk) végig.

Kezdetnek ruhatár, majd bemelegítésnek pezsgő, aminek korlátlan fogyasztása benne foglaltatott az árban. Pohárral a kezünkben bevonultunk a tánctérre, ami fantasztikus látvány volt a zenével és nyüzsgéssel. Mága Zoltán kis csapata játszott, kevés műkedvelővel hallgattuk őket, előttem valószínűleg zenészek beszélgettek, beszélgetésükből kirajzolódott előttem Mága felemelkedése és abban is biztos voltam, hogy na, hát ők sem fizettek.

Kilenc órára lassan megtelt a tánctér és hamarosan lakájruhás fiatalok osztották két részre a tömeget, középre egy sávot hagyva szabadon az énekeseknek. A konferansziékról (Szellő István és társa) nem beszélnék, kötelező kellék. Felemelő érzés volt közel két méterről látni Tokody Ilonát, ahogy a Himnuszt énekli. Ki ne énekelne fürdőkádban, üres lakásban maga is popzenét, vagy akár áriát? Már-már képes magát képzett énekesnek tartani az ember, ameddig meg nem hallja, különösen közelről egy ilyen kaliberű énekesnőt, hallja a hangjának tisztaságát, érzi az erejét és látja az erőfeszítéseit. Szenzációs volt. Tokody már túl van művészi fénypontján, nem is énekel gyakorlatilag az Operában, de művésznek művész.

Tokody után egy Komlósi Ildikó – Kertesi Ingrid kettős következett a Rózsalovagból. Ez is szenzációs volt, nem csak a hang, de a játék is. Na, kezdtem magam Operabálon érezni, de legalábbis az opera szót nem csak mint esetleges helyszínt kapcsolva a rendezvényhez.

Utánuk következett José Cura, az est sztárvendége, a „negyedik tenor”. José Cura félúton megrekedt az igazi tenor és a sztár között, előbbinek indult, utóbbi majdnem lett. Az Operabál szervezői két legyet üthettek egy csapásra a meghívásával, hiszen egyszerre szereztek egy férfiénekest és egy celebritást. A vége az lett, hogy kicsit a pad alá estek. Pedig Curának nagyon színvonalas fellépései voltak akár Szegeden is Sümegivel, hívják még neves operaházak, de valahogy nem az igazi. Pedig az operaház csak a tavalyi májusünnep alkalmából két olyan tenort is meghívott, akik igazi hangélményt tudtak volna nyújtani: Marcello Giordano vagy Kenneth Tarver. Egy sztár meghívásával pedig talán kevesebb ingyenjegyet kellett volna elosztogatni, ami szintén javította volna az esemény presztízs értékét.

A bál megnyitása után következett az első bálozók nyitótánca. Ezt az élményt akár ki is hagytam volna szívesen, mert a táncosok bár esetlenek nem voltak mozdulataikban, de küllemükben mindenképpen. Mondjuk asszony barátnője is kitalálta, hogy az esküvőjükön néptánc lesz és most mi is szorgalmasan tanulunk, hogy legalább egy csárdást el tudjunk lötyögni, ha nem is ritmusra, szóval kíváncsi leszek a saját előadásomra is annakidején. Ugyanakkor gyanúsan sok rokonnak tűnő ismerőssel rendelkeztek ezek a táncosok, akikről nem feltételezem, hogy fizetős jegyet váltottak volna a bálba.

A nyitótánc után szabad volt a parkett, megtelt a nézőtér, amit jó érzés volt látni, elvégre bálban vagyunk. Itt is volt az ideje közelebbről megismerkednem az italválasztékkal. Elkortyolgattam egy pohár nagyon finom Tokaji Aszút az Andrássy pincészet ’99-es kínálatából, majd felkerestem a Paulaner sörözőt, ahol sör mellett lazacos szendvicsekkel laktam jól, innen felsétáltam a kávéházba, ahol egy Mojito koktél mellé kissé már spiccesen bemondtam a legnagyobb blöfföt, amitől szerintem egy valamirevaló mixernek feláll a szőr a hátán, miszerint „kérek egy személyre szabottat”, kaptam is valami piros színű zagyvalékot, amit alig bírtam meginni – talán mégis jó emberismerettel rendelkezett a mixer.

Innentől hamarosan összefolytak az események, volt még egy előadás az Experidance jóvoltából majd egy Musical részlet a Vámpírok báljából, amit másodszorra mulasztottam el, a karácsonyra kapott jegyeket ugyanis azonmód eladtam a neten, mert azért ezt már mégsem. Másnapra maradt az enyhe gyomorégés és fejfájás."