horoszkóp

A válások többsége valamelyik felet teljesen váratlanul éri

2010.05.20. 16:46

Valószínűleg olvasóink zöme egyetért azzal, hogy olyan nincs, hogy valaki nem veszi észre, hogy a férje/felesége, illetve barátja/barátnője boldogtalan abban a közös életben, amit évek óta együtt élnek. Vagy ha mégis előfordul, és valaki tényleg észre se veszi, hogy aki nap mint nap mellette kel fel reggelenként és mellette fekszik le aludni esténként, az boldogtalan, akkor éppen ezért tényleg jobb is, ha véget vetnek a kapcsolatnak. Természetesen általánosságban én is egyetértek ezzel, hiszen egy kapcsolat mindig két emberen múlik. Akinek nem tűnik fel, hogy szerelme már nem a szerelme, azzal valami hatalmas nagy gond van.

Csak a jelek szerint ez többször fordul elő, mint gondolnánk. Én is ismerek valakit meglehetősen közelről - legyen a neve Zsuzsi - akinek négy év után azzal ért véget a házassága, hogy a férj minden előzetes bejelentés nélkül egyszer csak közölte, hogy ő már nem szerelmes, és elköltözik otthonról. Nem volt másik nő a dologban, a férj csak úgy összecsomagolt és lelépett egy szép napon, és a házasságból már csak a válóper volt hátra. Zsuzsit saját bevallása szerint az egész teljesen váratlanul érte, és addig a végzetes reggelig meg se fordult a fejében, hogy a férjével bármi gondjuk lenne.

Zsuzsit volt alkalmam hosszú évek alatt meglehetősen jól megismerni, és egyáltalán nem az a kommunikációképtelen, öntelt, érzelmi intelligenciával nem rendelkező fadarab, akinek azokat képzeljük el, akik számára derült égből villámcsapásként üt be egy ilyen katasztrófa. Szinte biztos, hogy volt valami a háttérben, amit én nem tudok, de abban is biztos vagyok, hogy Zsuzsi sem tudja a mai napig, hogy mi volt az a dolog, amin a házassága elbukott.

Ön is ismer valakit, akinek egy kapcsolata egy ilyen hirtelen, váratlan szakítással ért véget? Feltehetőleg igen, hiszen ebben a cikkben egy amerikai válási szakértő arról számol be, hogy a válások akár 70%-ára is jellemző lehet, hogy az egyik fél minden előzmény nélkül jelenti be egyszercsak a megdöbbent másiknak, hogy elege van és kilép a kapcsolatból.

Vajon lehet-e, kell-e valamit tenni ez ellen? A fent linkelt cikk azzal érvel, hogy egy kapcsolatban élő számára az elvárható minimumnak annak kell lennie, hogy ne csak akkor szóljunk, hogy boldogtalanok vagyunk, amikor már minden helyrehozhatatlan, hanem időben jelezni kell a problémákat és esetleg szakemberhez fordulni velük. Amit viszont ott nem említenek, az az, hogy gyakran - bár nem tudom elképzelni, hogy pl. Zsuzsi esetében ez lett volna a helyzet - ad ugyan a boldogtalan fél jeleket, de a másik nem hallja meg őket, nem törődik velük, vagy valamiért jelentéktelennek tartja őket.

A megoldás olyan egyszerűnek tűnik: meg kell beszélni a dolgokat. A fent idézett 70%-os arány hihetetlenül magas. Vajon valóban ilyen nehéz dolog a kommunikáció egy kapcsolaton belül?