A mai poszt főszereplőjét nevezzük Líviának. Egy nagyobb társaságban kezdődött beszélgetést több fordulónyi emailben folytattunk vele tovább a napokban, amelyekben Lívia leírta nekem kapcsolatát barátjával, akivel már nyolc éve vannak együtt, és hat éve egy lakásban is laknak, gyerek és házasság nélkül.

Líviának valószínűleg valami levezekelnivalója lehet, mert beleegyezett, hogy leveleiből részleteket tegyek közzé itt, természetesen a neveket és egyéb adatokat úgy megváltoztatva, hogy a lényeg kiderüljön, de a főszereplőkre ne lehessen ráismerni. A Randiblog egyébként mindig várja olvasói vallomásait: ha önnek valami nyomja a lelkét, és név nélkül szívesen elmesélné egyszer, írjon bátran a ko.kola.blog@gmail.com címre!

“Ha nem sajnálnám egyedül hagyni, már csomószor leléptem volna. Nincs már meg bennem az a szenvedélyes szerelem, ami az elején, de nem is gyűlöltem meg, és nincs is a képben másik férfi. Régen nagyon boldogok voltunk együtt, aztán néha kicsit veszekedtünk, mint mindenki, de hamar helyreállt a béke. Ezek a csúcspontok mostanra eltűntek, számomra legalábbis, a hullámhegyek eltűntek, a hullámvölgyek viszont megmaradtak... Bár igaz, hogy most valamivel kevesebbet veszekedünk, mint eleinte, amikor összeköltöztünk, pedig akkor se veszekedtünk sokat.”

“Szerintem már az önmagában rossz jel, hogy naponta többször azon kapom magam, hogy vagy azokat a dolgokat próbálom sorolni, hogy mi tart engem még mindig mellette, vagy azt próbálom elképzelni, hogy milyen lenne ennyi év után újra egyedül. Nem mondhatnám, hogy különösebben megijeszt a szingliség, viszont mivel nincs gyerekünk, az első számú dolog, ami mellette tart, az mindig az, hogy sajnálom szegényt, mert biztos nagyon rosszul viselné, ha egyszer csak otthagynám.”

“Igen, észrevette, hogy nem úgy viszonyulok már hozzá, mint korábban, mert néha szokta kérdezni, hogy rosszkedvem van-e, vagy megjegyzi, hogy megint milyen szótlan vagyok. Letagadom, de persze ettől még nem győzőm meg, hogy nincs rossz kedvem... Akárhogy igyekszem, érezni fogja, hogy rossz kedvem van, csak azért tagadom le, hogy ne kelljen megmondani, miért.”

“Alapvetően az zavar mellette, hogy úgy érzem, hogy egész sok energiát fektetek abba, hogy működjön a kapcsolat, de vissza nem nagyon kapok már semmit. Vannak szép estéink, amik legjobb esetben nem rosszak, tévézünk vagy sétálunk egy hangulatosat, elmegyünk nyaralni, stb... Jók ezek az alkalmak, de nem érzem úgy, hogy annyira jók lennének, mint régen, illetve annyira jók, hogy abból erőt tudnék meríteni a kevésbé jó időszakokra. Elvileg ő kéne, hogy legyen az életem értelme, de most nyáron is, Horvátországban nyaraltunk ketten, és közben arra gondoltam, hogy persze, nem rossz itt, de azért távolról sem ez az álmaim netovábbja.

Sokszor arra gondolok, hogy kb. tinilány-szint ez, hogy ezen kesergek, hogy nem elég érdekes vagy szenvedélyes az életünk, nyilván senkinek se az öt-tíz-húsz év után, mégis együtt maradnak. Én meg harmincvalahány évesen nem tudok belenyugodni abba, hogy az életem innentől kezdve legjobb esetben is csak “nem rossz” lesz.”

“Nekem nem lenne különösebb gond, ha szétmennénk, visszaköltöznék a lakásomba, ami most ki van adva. Ő viszont nagyon megszenvedné, mert úgy érzem, hogy még szeret... Illetve ezt se tudom, hogy szeretet-e, abban vagyok csak biztos, hogy igényli a jelenlétemet. Jobban igényli a jelenlétemet, mint én az övét. Ez maradt a szerelmünkből, én sajnálnom őt, ő meg igényli a jelenlétemet. Abban biztos vagyok, hogy csomó kapcsolat kb. erre épül, de azt nem tudom, hogy ez még szerelem-e.”

“Néha arról fantáziálok, hogy bár megcsalna, vagyis találna magának valaki mást, mert akkor nyugodtan, tiszta lelkiismerettel továbbléphetnék. Nem vesznénk össze, nem lenne dráma, normálisan vége lenne...”

“Egyrészt gonosznak érzem magam attól, hogy nem mondom meg neki, hogy már hónapok óta játszom a gondolattal, hogy elhagyom. Nem vagyunk házasok, de azért őszinteséggel tartozom neki, elvileg ezt is tudnia kéne. Valószínűleg megalázónak érezné, ha azzal szembesülne, hogy durván fogalmazva csak szánalomból vagyok mellette…

Viszont akkor még gonoszabbnak érezném magam, ha mindezt megmondanám neki, mert az meg milyen önzőség lenne a részemről, hogy belegázolok a másik érzelmeibe, és felrúgok egy tűrhetően működő kapcsolatot, csak azért, mert unatkozom vagy fáradtnak érzem magam. Lehet, hogy halálunkig is ki tudjuk így húzni együtt, ha semmi nem változik. Azt is lehet mondani, hogy az elmúlt nyolc évre tekintettel az a minimum, hogy nem hagyom ott csak úgy, csak azért, mert nekem már elég volt. Akkor mindenesetre biztosan azonnal mindennek vége lenne, ha előállnék azzal, hogy egy ideje inkább terhesnek és munkásnak találom a kapcsolatunkat, mint életem értelmének.”

“Nem rám mondta valaki a múltkor, de én is ott voltam, amikor elhangzott: ha nem jön össze a gyerek egy párnak, akkor annak mindig valami oka van. Ez azt jelenti, hogy nincs jövője a kapcsolatnak vagy ilyesmi... Szerintem ha lennének gyerekeink, akkor az ő létük egy jó ok lenne nekem arra, hogy a kapcsolatban maradjak. De így csak az tart mellette, hogy szerintem szenvedne nélkülem, és nem akarok neki szenvedést okozni.”