Többfordulós oda-vissza emailezgetés kivonatát tárjuk most olvasóink elé, mint ahogy azt már tettük egyszer. Az alábbi sorok Blankától érkeztek először magáncélból, de a dolog egy idő után valami interjúszerűségbe fordult át, és a sztorit ezúttal is azzal a feltétellel közölhetem, hogy benne minden beazonosításra alkalmas adatot meg kellett változtatnom. Blanka férjéről mesélt nekem, Szabiról, valamint egy valószínűleg nem túl gyakori problémáról, ami megnehezíti kapcsolatukat. Ha önnek is van mesélnivalója, ne habozzon, írjon a ko.kola.blog@gmail.com címre.

“Érdekes, hogy a szerelem tényleg mennyire vakká tudja tenni az embert, mert már évek óta Szabival éltem, mire feltűnt nekem, hogy nála nem csak a szokásos panaszkodásról van szó. De ilyenre ugye nem számít az ember, főleg nem egy férfitól, egy harminc körüli, kifejezetten jóképű és magas férfitól, aki kb. a vékony és a normális testalkat közé esik.”

“Azt persze kezdettől fogva tudtam róla, hogy jól és jókat főz, és hogy kicsit diétamániás. Nem szokott desszertet enni, vagy ha igen, akkor is az övé felét is nekem kell megenni, és csomószor ő főz. Teszi ezt azért, hogy biztos legyen benne, hogy nem rakok vajat vagy bármi zsírosat a kajába, max. néhány csepp olivaolajat szabad.

A haverjai szerintem azt hiszik, hogy ez az egész dolog ennyiben merül ki, poénkodnak rajta, hogy pont ő aggódik mindig, hogy el fog hízni, amikor elég vékony. (Illetve pl. anyám szerint kifejezetten sovány.) Néhány év együttélés után viszont kezdtem rájönni, hogy itt többről van szó annál, mint hogy vigyáz a súlyára, és mostanra az a meggyőződésem alakult ki, hogy kifejezetten utálja a testét.”

“Csomószor előfordul, hogy bemegyek a fürdőszobába, és azt látom, hogy ott áll a tükör előtt, és elkámpicsorodott arccal nézi magát szemből meg oldalról, a nemlétező hasát behúzva. Ha észreveszi, hogy megláttam, akkor azt mondja, hogy most már tényleg diétáznia kell, és mintha viccelne, olyanokat mond, hogy “el vagyok hízva, mint egy zsírdisznó”. A 190 centijéhez kb. 80 kiló, bár itthon nincs mérlegünk és ő kifejezetten nem szeret méreckedni.”

“Olyan más jelei vannak, hogy pl. kerüli azokat a helyzeteket, amikor vetkőzni kell. Például strandon is csak az úszáshoz veszi le a pólóját, egyébként folyamatosan van rajta valami felső. Ez mondjuk azért nem tűnik fel rögtön, mert azt mondja, hogy nem szeretne leégni, és igaza is van, mert szőke és nagyon fehér bőre van. Napozni nem szokott - neki tényleg nem is lehet.

De itthon is ritkán látom meztelenül, amit eleinte a kicsit prűd neveltetésének tudtam be, de most már képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg csak ez van mögötte. Ha nyáron rekkenő hőségben ketten vagyunk itthon, akkor is pólóban van. Egy férfi, miért? Egy csomószor szexhez sem veszi le az ingét-pólóját (a zokniját szerencsére viszont mindig...). Egyszerűen utál meztelenül lenni, kényelmetlenül érzi magát még félmeztelenül is.”

“Járkál sportolni, hónapokig 1-2-szer egy héten, aztán hónapokig semmit. Úszni vagy futni általában, de többet panaszkodik, hogy mennyire el van hízva, mint amennyit mozog. Akármit mondunk, az állítólagos kövérsége ellen inkább diétázással, mint sporttal küzd. De mivel kifejezetten vékony, ha mások hallják, hogy azt mondja, hogy diétázik, akkor a többiek poénra veszik és ő is úgy csinál, mintha viccelt volna. De egyszerűen nem lehet, hogy ezeket a kifakadásait direkt poénnak szánja, mert akkor is kibuggyan néha belőle, ha csak ketten vagyunk, én meg nem röhögök rajta, hanem idegesít. És ő is tudja, hogy idegesít.”

“Nem tudom, mivel tudnám az önbizalmát növelni, mert én folyamatosan azt próbálom belé sulykolni, hogy mennyire odavagyok érte, hogy mennyire gyönyörű (tényleg odavagyok, mert tényleg az!). Nem tudom se azt elképzelni, bár felmerült bennem, hogy valahogy én lennék az oka ennek az egésznek, de még csak azt se értem, hogy mit tudnék tenni a helyzet javításáért. Mármint azon kívül, hogy mondom neki, hogy nem kövér, remekül néz ki, és bátorítom, hogy járjon csak sportolni amennyit akar (naná!).”

“Nekem ez az egész annyiban probléma, hogy csomószor látom rajta, hogy azért van rossz kedve, mert zavarja, hogy “dagadt”. És az ilyen napokon csak otthon gubbaszt magába roskadva, és nem hajlandó olyasmikre, mint pl. a szex, amihez egyébként is szerintem kevesebb az étvágya-kedve, mint amennyi szerintem egy férfinél normális. Nem a nőnek kéne lennie annak, aki fejfájásra vagy ilyesmire hivatkozva hajtja el folyton a férjet? Nálunk inkább a fordítottja a jellemző. Egyre határozottabban az az érzésem, hogy emögött (is) az van, hogy valahol viszolyog a saját testétől, és ezzel együtt a testiségtől is.

Természetesen megfordult a fejemben, hogy mi van, ha egyszerűen csak szeretője van, de egyrészt nem vagyok hajlandó nyomozni utána, másrészt nem tudom elképzelni róla. Plusz semmi jele nem volt. Sőt, az is eszembe jutott, hogy talán meleg. Bár nem tudom, ez mit jelent abban az esetben, ha soha semmi egyéb jelét nem figyeltem meg ennek benne. Fél év múlva jön a babánk, és ő is ugyanolyan boldog és izgatott emiatt, mint én, ha nem jobban.”

“Egyszer nagyon rossz kedve volt, le volt törve, hogy már megint milyen rosszul néz ki. Társaságban voltunk, és valaki mondta neki, hogy ez nem normális, aki ilyen vékony, hogy mondhat már ilyet. Erre ő azt mondta, hogy hát most mit csináljak, menjek pszichológushoz? Amire én azt mondtam, hogy miért ne, mert tényleg nem tudok más megoldást, de persze úgy csináltunk, mintha vicceltünk volna, és nem volt többet szó pszichológusról. Pedig vagy rosszabbodik a helyzet, vagy csak engem idegesít egyre jobban, szóval elkélne valami segítség. Dehát egy férfit nem lehet csak úgy pszichológushoz elküldeni.”