Van, aki örül annak, ha régimódi szokások fennmaradnak, mások a továbblépést sürgetik. Az első csoportba tartozik például az az ismerős hölgy, aki azt mesélte nekem nemrég, hogy egy vasárnapi ebédre náluk, a szülőknél vendégeskedett egyetlen lányuk, a 27 éves Andrea, és annak barátja, Dani. A fiatalok nagyjából két és fél éve vannak már együtt, és az étkezés után Andrea bejelentette, hogy már fáradt és ledől aludni. A szülők egyedül maradtak az asztalnál Danival. Néhány perc beszélgetés után Dani egyszer csak azt mondta, hogy ha már így hármasban maradtak, akkor szeretne kérdezni valamit.
Azt tervezi ugyanis, hogy megkéri Andrea kezét, de előbb meg szeretné tudni, hogy a szülők hozzájárulnak-e az esküvőhöz. A szülők persze meghatódottságukban azonnal igent mondtak, és nagy megtiszteltetésnek vették, hogy a hírt ekkor és így tudhatták meg. Mert persze komolyan arra Dani sem számított, hogy Andrea szülei nemet mondanak majd, hiszen ismeri már őket viszonylag jól. Tehát bár a szavak szintjén engedélyt kért, tartalmát tekintve ez inkább bejelentés volt. Pár nappal később egy romantikus vacsora közben Dani pezsgővel és gyűrűvel felszerelkezve meg is kérte Andrea kezét, aki a papírformának megfelelően szintén igent mondott.
Kíváncsiak lennénk, hogy olvasóink hogy vélekednek erről a gesztusról. Ön elavult szokásnak, kiüresedett formalitások betartásának találja, ha a vőlegény így viselkedik, hiszen a házasság kérdésében úgyis csak a házasulandók döntése számít? Vagy Andreához és szüleihez hasonlóan ön is úgy érzi, hogy a XXI. században is szép és lovagias megmozdulás a szülőktől úgymond engedélyt kérni a leánykéréshez? Ön hogy érezte volna magát a szülők, és hogyan Andrea helyében?