horoszkóp

Ha nem akar válni, ne lelki társával házasodjon

2010.12.17. 19:38

Egy már-már közhelynek számító igazságot fogalmaztak újra amerikai kutatók a legutóbbi olyan felmérés kapcsán, amely a házasságok helyzetét és megítélését vizsgálta. Az újszerű tételmondat most így hangzik a Huffington Postnál: ha az ember megtalálja lelki társát, ne házasodjon össze vele, mert úgyis válás lesz a vége. Erre a következtetésre abból a már egyébként régóta ismert tényből jutottak, hogy az úgymond szerelmi házasságok sokkal kevésbé tartósak, mint azok a frigyek, amiket a szülők hoztak össze, vagy amelyeknek megkötése gazdasági megfontolásokból tűnt célszerűnek.

A felmérés azokról a jól ismert jelenségekről hoz friss amerikai adatokat, hogy a válások száma roppant magas, a legkevésbé iskolázottak körében kb. minden második gyerek (55%) házasságon kívül születik, és a párok döntő többsége már az igen hivatalos kimondása előtt összeköltözik. Mindeközben már jó ideje a szerelmi házasságok modellje lett az általánosan elfogadott norma, azaz szinte senki nem köt már házasságot csak azért, hogy társadalmi állását vagy anyagi helyzetét megszilárdítsa, vagy pusztán azért, mert a szülei ezt mondták neki. Házasságkötésre az egyetlen manapság elfogadható ok az, hogy szerelmesek vagyunk az illetőbe.

Az ötvenes években viszont még egy másik hozzáállás, az intézményes modell volt a jellemző. Ekkor még érvényesek voltak a dolgozó férfira és az otthonmaradó-gyereket szülő nőre vonatkozó szerepek, és a házasság célja nem elsősorban a személyes boldogság elérése volt, hanem egyszerűen az egyetlen elfogadott módja az élet folytatásának. Ehelyett manapság mindenki “lelki társát” keresi, és ha megtalálja, összeházasodnak, és férj-feleség szinte minden tekintetben egyenrangúnak számít. Pontosan ezek azok a házasságok azonban, amelyek viszonylag gyorsan válással végződnek.

Ebből vonja le a Huffington Post részére W. Brad Wilcox, a fent idézett kutatás vezetője azt a következtetést, hogy ha megtaláljuk lelki társunkat, akkor nem szabad összeházasodni vele, hiszen a szerelmi házasságok modellje kifejezetten ártalmas a tartós kapcsolatokra. Azt persze szintén nem mondja, hogy mindenki kössön érdekházasságokat, viszont elismeri, hogy a két verzió közül statisztikailag inkább az intézményes modell kedvez az igazán hosszú kapcsolatoknak.

A nyilvánvaló problémára a megoldás persze valószínűleg a kutatók szerint sem az, amit a címben megfogalmaztak, mármint hogy az ember meneküljön el a nagy szerelem elől. A házasságok válságát talán inkább az okozza, hogy az esküvőtől a XXI. század embere - már nem is teljesen világos, miből kiindulva - halálig tartó boldogságot vár. Ha valaki azt várja a kapcsolatától, hogy boldog legyen benne, nyilván logikus lépés ebből a kapcsolatból kiszállni, amikor már nem tesz boldoggá.

A hosszú - ami ebben a felfogásban ugyanaz, mint a sikeres - házasság kulcsa talán, hogy nem szabad irreális elvárásokat támasztani a házassággal, illetve házastársunkkal szemben. Egy házasság önmagában a tapasztalatok szerint a legritkább esetben tesz boldoggá valakit több évtizeden át. Nem feltétlenül jó ötlet elmenekülni az elől, akiről meggyőződésünk, hogy lelki társunk, de talán azzal sem igazságos ezt a személyt büntetni, hogy az várjuk el tőle, hogy holtunkig életünk egyetlen (vagy fő) boldogságforrása legyen.

De akkor mi a házasság célja? Egyrészt nyilván a gyerekek, de mi van azokkal, akiknek nincsenek gyerekeik, vagy akiknek vannak, de már felnőttek? Milyen elvárásokkal szabad belépni egy házasságba, mihez kezdjen az ember a lelki társával, ha egyszer végre megtalálta?