Továbbra is érkeznek a Randiblog emailcímére a levelek a viszonzatlan szerelem témájában - ha önt az alábbi sorok hozzászólásra inspirálják, írjon ön is! Egyik férfiolvasónk azt meséli, volt ugyanabban a helyzetben, mint Dénes, korábbi posztunk főszereplője. „Többször jártam olyan rendes, kedves, aranyos lánnyal, akik nem voltak az igaziak” - írja. „Aztán ismét találkoztam az „eredetivel", az „igazival". Dénes legyen férfi, mondja meg a "rendes lánynak" az igazat, hogy ő csak egy a sokból. Én anno megtettem, ma a „régi barátnő" a feleségem tizenegy éve, három fiam édesanyja.”

Egy másik levélíró arra figyelmeztet, hogy egy klasszikus pillecukros pszichológiai kísérlet szerint „a kiegyensúlyozott, boldog élet egyik kulcsa az, hogy megtanuljuk elhalasztani vágyaink kielégítését”. A kísérletben gyerekeknek adtak egy édességet azzal, hogy ha negyed óráig nem eszik meg, akkor kapnak még egyet. A gyerekek kétharmada nem bírta kivárni a dupla adagot - nyilván ugyanez a típus felnőttként hajlamos belemenni egy nem túl jó kapcsolatba, mert nincs türelme kivárni, hogy adódjon egy kétszer olyan jó. Hogy ez mekkora hiba tud lenni, arra jó példa Gitta levele, aki kíméletlen őszinteséggel értékeli azokat az éveket, amiket egy olyan férfival töltött kapcsolatban, akibe nem volt szerelmes.

„Az exemmel 2 és fél évig voltam együtt, és talán az elején még szerettem is, úgy ahogy ő azt megérdemelte.

Aztán valami megváltozott. Teljességgel ellaposodott a kapcsolatunk, belelustultunk; így „természetesen” az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy én a biztonságot nyújtó állandóságból kikacsingatva keresem a lehetőséget arra, hogy találjak egy olyan férfit, aki miatt érdemes feladnom ezt a biztonsági hálót. Mert úgy gondoltam, hogy ha lesz egy biztos másik, akkor majd örömmel, könnyen lépek ki ebből a kapcsolatból, mindenféle rossz érzés nélkül.

Hatalmasat tévedtem. Ennek a gondolkodásmódnak az lett az eredménye, hogy úgy érzem, évek mentek kárba, amelyeket már nem hozhatok vissza. Egy baromi nagy hazugságban éltem le ezeket az éveket, mivel nem szerettem a páromat. És az még rosszabb, hogy neki is hazudtam, ezáltal elvettem tőle az esélyt arra, hogy valaki, egy másik nő úgy szeresse, ahogy azt kell.

Belegondolni, hogy 2 év elment a hazugságaimra, a bujkálásra, az átverésre...

Szánalmasnak érzem magam, és gyávának. Pedig - mint utólag kiderült - ő is érezte, hogy nincs minden rendben, de ő szerelmes volt, ezért szemet hunyt efelett. Ettől csak még inkább aljasnak éreztem magam, mert ki vagyok én, hogy megbolondítsak ennyire egy embert?! Persze szakítani sosem mertem, hiszen attól még hogy nem szerettem, biztonságot nyújtott az unalmasabb, vagy problémásabb napok elől.

Viszont ettől egyre mélyebbre süllyedt ez az egész kapcsolat, és elkezdte magába szippantani a jó emlékeinket is; és egyszerre csak azon kaptam magam, hogy nem emlékszem miért is kezdtünk neki ennek az egész dolognak. Hogy milyen jó is volt együtt. A szex rutinszerűvé vált, az érintések kimértekké, a csókok érzelemmentesekké...

Aztán jött egy másik férfi, aki berobbant az életembe, és aki miatt úgy gondoltam érdemes feladnom ezt a kapcsolatot. Csakhogy mint említettem, ez a sors iróniája - vagy karma, nevezzük aminek akarjuk - szerelmes lettem. Nagyon. De most fordult a kocka; én voltam aki szerelmes volt a másikba, és nem szerettek viszont.

Utólag visszanézve ezt a történetet, nem tudom melyik volt az ijesztőbb és fájdalmasabb felismerés: hogy most engem nem szeretnek, vagy az, hogy az exem ugyan így érezhette magát mellettem.

Hogy van-e tanulsága a történetemnek? Talán annyi, hogy ha a másikért nem is, de legalább magunkért legyünk őszinték, mert igenis számít, hogy milyen ember néz vissza a tükörből reggelenként. Én átmentem ezen az úton oda is meg vissza is, és semmi felemelőt nem tapasztaltam.

Azóta azon vagyok, hogy ez ne így legyen. Próbálok őszintébbnek lenni magam felé és természetesen a másik felé is, dehát ez nem egy könnyű dolog. Mindenesetre igyekszem.”